In Memoriam Bak Róbert | Merítés-díj

IN MEMORIAM
Bak Róbert (giggs85) (1985–2026)

Tudtuk, hogy elkerülhetetlen, de mégis fáj szembesülni vele, hogy Robi már nincs velünk. Alapító tagja volt a Merítés-díjnak, azok közé tartozott, akik munkájukkal rangot is adtak neki.

Itt maradt utána egy verseskötet, rengeteg recenzió, amik még hosszú évekig ott lesznek a moly.hu-n és irodalmi oldalakon, és remélhetőleg sok új olvasóval kedveltetik meg a minőségi irodalmat. És persze az emléke, egy ember emléke, aki példamutató módon erősnek bizonyult egy betegség árnyékában, nem adta fel az utolsó pillanatig.

Nyugodj békében!

Robi 1985-ben született Berettyóújfaluban. Először a helyi kultúrházban dolgozott, majd magyar szakos pedagógusként egy általános iskolában tanított. A moly.hu oldalon giggs85 néven több mint kétezerötszáz könyvértékelést írt 2010-től kezdve, de a tehetsége tovább vitte, és újságokban is megjelentek recenziói (ekultúra, Telex, szeged.hu), a telex Karakter kulturális rovatának egyik alapítója volt.

2022-ben diagnosztizálták nála az ALS betegséget, ami a lassú, de biztos halál pecsétje. Sokan feladnák ilyen helyzetben, de ezt rajta soha nem érzékeltük, a „beszélgetéseinkben” ugyanolyan derűs maradt a hangja, mint korábban. Egy pillanatra sem merült fel, hogy abbahagyná a zsűrizést, az olvasást. Pedig egy idő után ez már komoly fizikai kihívás lehetett neki.

Aztán egyszer csak elkezdtek jönni a versei, a molyon is, majd folyóiratokban (Irodalmi Szemle, Pannon Tükör). Olyan versek, amelyeknél nem az volt a tét, hogy mit mondanak róluk a pályatársak, kritikusok, hanem maga az élet, és ez tette olyan különlegessé, megindítóvá ezeket a költeményeket.

Ekkor páran összefogtunk a zsűriben, hogy ezek a versek maradandó formát kapjanak, magyarán kötet legyen belőlük. Szerencsére Kiss Barnabás, az ampersand kiadó vezetője teljes mellszélességgel az ügy mellé állt, és így még 2025 végén megjelenhetett az Ameddig elhiszem című kötet.

EMLÉKEK...

Robit sokáig nem igazán ismertem. Akit megismertem, giggs85 volt, egy rossz felbontású profilkép a molyról. Hogy a profilkép mögött ki van, nő, férfi, tanár, bolti eladó, cukrászmester vagy tengerbiológus, alig számított. Ha belegondolok, évekig csak annyit láttam Robiból, amit láttatni akart magából: hogy ő egy olvasó, akinek véleménye van. A „kritikus olvasók” új generációjának jégtörője, ahol a hangsúly az „olvasó”-n van, nem a „kritikus”-on. Értve ezalatt, hogy itt a műről írt sorok nem az irodalomtudomány szűk belső körével kezdeményeznek párbeszédet, hanem egy szélesebb olvasói közösséget építenek. Ez pedig – szerintem – nagyon nagy dolog. Mert az olvasó nem pusztán a mű végcélja, hanem az irodalom értelme is. Nélküle a legtökéletesebb könyv is csak olyan, mint a kidőlő fa hangja, ha nincs ott senki, aki meghallaná.

Most egy Nagy Olvasóval kevesebb. Ki hallja meg ezután a kidőlő fákat?

Járvás Péter (Kuszma)

„Mióta az eszemet tudom, mindig is tudatos olvasó voltam, és ritkán került olyan könyv a kezembe, aminek az írójáról semmit sem tudtam” – írta Robi az egyik első recenziójában, amit olvastam. Azonnal megjegyeztem, mert annyira máshogy közelített a művekhez, miközben végül nagyon gyakran ugyanazt gondolta, mint én.

A 2010-es évek elején számtalanszor címeztem könyves borítékokat a nevére, hogy ugyan volna-e szíves. Mindig szíves volt, sosem tért ki.

Berettyóújfalu – kézírással, gyöngybetűkre törekedve, nem egyszer gondolkodtam el, vajon ránéz-e a címzésre, vagy észre sem veszi, hogy itt valaki parancsol a kezének, ne folyjon már össze az az ettyó. Igen, küldtem a könyveket „ettyó"-ra, mert tudtam, értő olvasó várja ott őket.

Nélküle nem tudtam volna elképzelni a Merítés-díjat sem. Méghozzá pontosan az említett idézet miatt nem. Robi számára ugyanis mindig nagyon fontos volt a többi olvasó. Olyan önfegyelmet tanúsított, ami talán csak az én szememben tűnt annak, valószínűleg ő, természeténél, meggyőződésénél fogva, így működött.

A Typotex Kiadó alapvetően non-fiction könyveket adott ki, és Robi emiatt is örömmel fordult felénk. Imádta az ismeretterjesztést, és a szépirodalomról is ezzel a gondolkodásmóddal írt. Felnéztem rá ezért, mert a Molyon én mindig is inkább magammal küzdöttem, a számomra érdekes problémát akartam minél közérthetőbben megfogalmazni, míg ő kontextust is adott: ki ez az író, hol helyezkedik el az adott könyv az életműben, milyen a magyar ismertsége, recenziója. Egyáltalán, miről szól a mű. Ismertetett, bemutatott, elemzett és rávilágított. Nagyon takarékos és nagyon hozzáférhető módon nyújtott segítséget. Lehet, hogy a saját örömére olvasott, bizonyára fontos volt neki, hogy megfogalmazza az olvasás közben felmerült gondolatait, de mindannyiunk számára írt.

Ott vannak tehát a saját jegyzeteim a Molyon, és mégis mit csinálok? Azt nézem, hogy a giggs85 felhasználó mit írt róla. Aztán megköszönöm, ahogy mindig is szoktam, és sóhajtok egyet – ez a sóhajtás, ez új dolog.

Robi, köszönök mindent! Hálás vagyok, hogy ugyanabban a világban lehettem olvasó, ahol te is.

Horváth Balázs, a Merítés-díj alapítója

TÖBB IDŐT KÉRSZ

Bak Róbertre emlékezve

Megálltam az utcán, szemből sütött a nap, és se autó, se ember, se én, se te. Egy utca melankóliája és titokzatossága, egy élet végessége, és mégis váratlansága. De jókat röhögtünk. Telefonban, személyesen, mennyire érezted ugyanazt a humort, amit én. Elkezdtem magamat sajnálni, hogy nem tudok neked írni innentől. Dehogynem, legfeljebb nem fogsz válaszolni. Türelmesen várok mégis.

Állok a Damjanich utcán Szarvason, és se autó, se senki és semmi. Ilyen a túlvilág is, Robi? Mit fogsz olvasni innentől? Néha majd felolvasok neked. Krasznahorkait, Szöllősi Mátyást, saját magamat, hogy mit szólsz hozzá. Nyomassad, fasza lesz ez – írod, és adsz valamiféle plusz lendületet. Tényleg olyan odaát, ahogy mesélted? Hogy nem lesz ott semmi? Mondjuk ennyi minden után jó egy kis felmentés. Mi nem szoktunk meghalni, te sem voltál ilyen, a halál az valamiféle hátsó szoba, hideg van odabent, és szalonnák lógnak a szögről. Odalent a sarokban egér kaparász, a falrepedésekben ott a vég, hogy innen már sehová.

Még nincs készülékünk erre, hogy üzenjünk neked úgy, hogy el is olvasd, vedd, válaszolj.

Jó volt ez az idősáv veled, megbízható srác voltál, bármikor lehetett dumálni, üzenni, kapcsolódni. Hajnal háromkor írtam, azonnal válaszoltál. Aludtál? Bocs. Pont felébredtem, én is.

Kinek fogom küldeni, megmutatni az új verseimet? A legújabb prózámat. Ugyanúgy neked, csak több időt kérsz, hogy végigfusd, és ott majd elmondod, ott majd megírod, felolvasod.

Robi, átértél, ott vagy. Hiszem, hogy még egyszer, vagy többször. Hiszem az állandóságot, a végességet, megpróbálom megtanulni és kívülről felmondani közös időnket. Mert létezett, és felragyog. Jó volt veled két évezredben élni.

Hartay Csaba

A képen szereplő, velem egyidős srác, Bak Róbert bő másfél évtizede volt a magyar irodalom fontos napszámosa, aki ebben az időben, ne legyen kétségünk, sokkal több ember olvasmányélményeit alakította, mint én vagy bármelyik mainstream kritikus valaha is fogja.

Folyamatosan olvasott (2521 könyvnél állt meg az olvasmánylistája), folyamatosan figyelt, a véleményét pedig mindig megírta – keveseknek volt olyan tágas olvasói horizontja, mint neki. Hittel hiszem, hogy molyt (többek közt) a Bak Robi- és Járvás Péter-félék tették fel a komoly irodalmárok térképére, a kritikáiért pedig az egész könyvszakma hálás lehet neki. Mi a Helikonnál külön hálásak vagyunk neki, mert van sikerszerzőnk, akit egy unalmas nyári péntek estén ő emelt be igazán a köztudatba.

Akkor már nagyon beteg volt, de nem hagyta magát zavartatni az ALS-től: egyszerűségükben is megrendítő, húsbavágó verseket írt arról, hogyan hagyja cserben a test a pezsgő elmét. Nemrég jött ki az utolsó előzetes az Odüsszeiából, talán, ha ezt a posztját újraolvassuk, kicsit máshogy fogjuk nézni.

„Eddig az volt a célom, hogy megélem a választást. Ez sikerült, és kimondottan jó érzés. A következő cél legyen egy könnyedebb: mondjuk Christopher Nolan Odüsszeiájának bemutatója. Filmes hasonlattal élve ez most még eléggé Mission Impossible, de ha Tom Cruise meg tudja oldani, talán én is.”

Nyugodjon békében.

Zelei Dávid

Meghalt Bak Róbert.

Kedveltem őt. Végigcsinálta azt, ami elől én biztosan megfutamodtam volna. Hiszti nélkül.

Írt verset, kritikát, vezető egyénisége volt a kortárs irodalomkritikának, mert olvasni szeretett, nem kiszolgálni a kiadókat.

Szeretném elkerülni az olyan közhelyeket, mint, hogy „legyen neki könnyű a föld" vagy „emléke szívünkben örökké él."

Azt remélem, hogy már tudja, hogy volt értelme.

Mindannyiunk érdekében.

Jászberényi Sándor

Az elmúlt másfél évben egy nő minden este felolvasott ennek az embernek. Azt hiszem nem is találkoztak soha személyesen. Dolguk volt, mert a könyvek megjelennek, Róbert pedig addig olvasott, amíg élt, mozgott, hallott, levegőt vett. Meg azután is. Az ország másik végéből minden este felhívta és olvasott neki. Szerintem ez a legszebb történet, nem is meséli másnak.

Gerlóczy Márton

Június végén felolvastam Robinak Fekete Ádám új könyvét. Az egyik résznél meg kellett állnom.

Arról szólt, hogy Ádám pályája elején aggódott, a neki szóló méltatás nem csak a mozgássérültségének szól-e. Ekkor felidéztem Péter (Kuszma) szavait, aki Robi verseskötetének a bemutatóján feltett egy kérdést:

– Ha a nagymamám padlásán találom ezt a könyvet, és mondjuk nem ismerem a szerzőt, nem tudok róla és a betegségéről semmit, akkor is mondható-e, hogy ezek a versek jók?

A hangrögzítő ment folyamatosan. Én viszont berekedtem és elcsuklott a hangom.

Aztán sírással küszködve elmondtam Robinak, mennyire szép gesztusnak tartom ezt. Hogy valaki felemelte őt és meg akarta mutatni mindenkinek: Bak Róbertet, az embert és nem Bak Róbertet, aki ALS-sel küzd.

Péter annak akart elébe menni, hogy azt érezze Robi, amitől Ádám is tartott. Nem akarta, hogy összemossák a versek értékét az állapotával.

Jó volt látni, mennyien szeretik őt és hányan nőttek fel ahhoz a felfoghatatlan feladathoz, hogy egy halálos betegnek távolról vagy közelről, de támogatóan, empátiával végigkísérjék az útját.

Én is azt mondom, amit nemrég megosztottál tőle, amit Robi írt a Bibliáról:

„Olvasnék még a szerzőtől.”

Tóth Jutka

EGY UTOLSÓ RIPORT

A kérdező: Csernus Anikó, a Merítés-díj líra zsűrijének tagja

CsA: Első és utolsó versek alcímet kapta az Ameddig elhiszem című köteted. Kronológiai sorrendbe kerültek-e be a versek a könyvedbe? Ha nem, melyik volt az első és melyik az utolsó vers?

BR: Nem, nem kronológiai sorrendben. Amikor elkezdtem írni, akkor még nem voltak határozott terveim, de később, ahogy haladtam előre, szinte maguktól elkezdtek témákba rendeződni. Úgy, ahogy a könyvben is szerepelnek.

Az első vers egyébként a Seholisten volt, míg az utolsó azt hiszem, a Fagyott madár.

CsA: Van olyan gondolat vagy érzés, amely a köteted után fogalmazódott meg és ezért nem került bele?

BR: Nem mondanám. Amit szerettem volna, azt beleírtam, és ha ma újrakezdeném, hasonló témákban gondolkoznék. Szóval a kötet befejezése után sem ért nagy megvilágosodás.

CsA: Mit remélsz, milyen hatást vált ki az olvasókból a lírád?

BR: Talán a legfontosabb az, hogy rezonáljanak vele, akár részben, akár egészében. Úgy gondolom, elég sok témát érintek benne, olykor-olykor provokatívan is, így jó eséllyel valamilyen módon megfogják az egyes versek az olvasókat. Legalábbis ezt remélem.

CsA: Kész van egy vers? Írás után el tudtad engedni őket?

BR: Igen, van olyan, hogy kész van. Mindig eljutottam egy olyan pontra, amikor úgy voltam vele, hogy ehhez már sem hozzátenni, sem elvenni nem érdemes. Onnan már nem gondoltam rá többet.

CsA: Számos visszajelzést kapsz más molyos felhasználóktól akár a köteted, akár a karcaid, olvasmányélményeid kapcsán. Hogy vagy ezekkel a visszajelzésekkel?

BR: Igen, sokszor napi szinten kapom a túlnyomórészt pozitív visszajelzéseket. Ezeknek természetesen nagyon örülök, hiszen így érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok. A jelenlegi állapotomban ez sokat segít.

CsA: Melyik az a 10 könyv, amely legközelebb áll hozzád? (Egyet nagyon nehéz lenne választani.)

BR: Ezt a tíz könyvet ebben a formában nem tudnám megnevezni, ám szerencsére nemrég karcban kitettem az ötvenes listámat. Mondjuk úgy, hogy ehhez tartom magam.

CsA: Könyveket szerető emberként sok élményt szerezhetünk irodalmi rendezvényeken vagy a munkád kapcsán. Melyek a legemlékezetesebbek?

BR: Olyan eszeveszett nagy élményem talán nincs is, de mindenképpen jó szívvel emlékszem vissza Szöllősi Mátyás debreceni könyvbemutatójára a koronavírus járvány derekán, amit aztán egy szűk körű afterparti követett, vagy arra, amikor Makk Károllyal elmélkedtünk az élet nagy kérdéseiről az édesapja által alapított moziban.

CsA: Mit üzensz az olvasóidnak, rajongóidnak, moly.hu felhasználó társaidnak?

BR: Természetesen azt, hogy olvassanak minél többet, hiszen az olvasással csak jobb hely lesz a világ.

AMEDDIG ELHISZEM (első és utolsó versek) 2025

Amikor elkezdtük szervezni a könyv megjelenését, az egyik legfőbb tényező volt az idő, hiszen nem tudtuk, hogy még mennyi az annyi. Nagy köszönet az ampersandnak, hogy mindent félretéve dolgoztak a köteten. És nagy köszönet a vásárlóknak, akik az előjegyzéseikkel lehetővé tették egyáltalán a megjelenést. 2025 tavaszán már kézbe is vehették az olvasók a verseket, és egyöntetűen pozitív volt a fogadtatás (a kötet moly adatlapja: https://moly.hu/konyvek/bak-robert-ameddig-elhiszem). Szerencsére ezzel nem lett vége, hisz Robinak még adatott bő egy év, ezalatt is folyamatosan írta a verseit, így lett egy második, bővített kiadás is, amit e-book formátumban lehet megvásárolni (linkek alul).

Néhány vélemény a moly.hu-ról:

„Úgy hozta az élet, hogy a múlt héten egy éjszakát kísérőként egy kórházban töltöttem és nem volt kérdés, hogy ezt a kötetet viszem magammal a betegágy melletti órákra.

Ennél jobb döntést nem is hozhattam volna!

Hihetetlen az az erő, az a pozitív szemléletmód, ami a betegség ellenére a szövegből árad. A könyörtelenül realista, de egy szemernyit sem pesszimista sorok példaértékűek lehetnek mindannyiunk számára.” (Nikolett_Kapocsi)

„Mit kell tenni ahhoz, hogy megmaradjunk az emlékezetben? Milyennek kell lenni, mit kell létrehozni, kinek, hány embernek kell olvasnia, ismernie, amit tettünk? Úgy vélem, Robinak nem ez volt a célja. Az volt a célja, hogy amíg teheti, jelen legyen, minden erejével itt legyen és minden emberségével példát adjon. Példát arra, hogy úgy élj, arra érdemes legyen majd emlékezni az itt maradóknak.” (n)

„Már az is példaértékű, ha valaki egy félelmet és fájdalmat hozó, megrendítő élethelyzetet méltósággal és kiemelkedő emberi tartással fogad és visel, de még inkább tiszteletreméltó, hogy ebből kreatív energiát merít és alkot, szavakba önti a kimondhatatlant és megajándékoz másokat, erőt, szépséget, tiszta költészetet ad.” (szadrienn)

„Nem készült költőnek, de az élet beintett neki, és ő úgy döntött, hogy nem adja könnyen magát, amíg képes rá, emberi módon próbál élni, és mi lenne emberibb, mint a vágy, hogy hagyjunk magunk után valamit. Ez a kötet most már mindig itt lesz nekünk.” (Csabi)

„Bak Róbert versei tiszta hangú írások, csendes szemlélődések, békés merengések apró, alig észrevehető jajhangokkal. Tudatosan elköteleződve egy, a tiszta ész kínálta vonalra helyezve, helyezkedve. Nem billegnek, nem remegnek, vagy csak úgy, ahogyan a távoli csillagok az esti égbolton.” (Natalie_Danaisz)