Idén is elérkezett a pillanat, amit mi, a Merítés-díj zsűrije – és reméljük, ti is, kedves Olvasók! – már nagyon vártunk: kialakult a széppróza kategória tízes listája.
Nem kevesebb, mint 129 könyv szerepel @Csabi listáján – ez a 2021-es magyar széppróza-termés. „Nehéz dolga volt a zsűrinek” – szól a közhely, minden verseny kötelező eleme. A közhelyek viszont bírnak igazságtartalommal: a zsűrinek valóban nehéz dolga volt. Persze édes ez a teher, hiszen ez csak azt jelenti, hogy az idén is sok-sok színvonalas könyvvel örvendeztettek meg bennünket a magyar prózaírók. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az a három könyvajánló, amelyeket az elmúlt napokban olvashattatok @balagesh (itt), @Kuszma (itt) és @eme (itt) tollából, bennük csupa olvasásra érdemes könyvvel, amik mégis lemaradtak a tízes listáról.
Az egy híján 20 tagú zsűri tehát szorgalmasan olvasott, értékelt, pontozott és döntött, most pedig izgatottan tesszük közzé döntésünk eredményét, a top 10-et – szigorúan ábécésorrendben. Van itt nagyregény, kisregény, novella; ismerős nevek és debütáló szerző; családtörténet, autofikció és történelem. Változatos lista, sok-sok jó könyvvel. Íme:
Bartók Imre: Lovak a folyóban Bartók Imre a 2018-as Jerikó épül után újra nagyregénnyel jelentkezett – méghozzá egy igen összetett darabbal.
Az autofikciós műfaj kedvelőinek igazi csemege ez a könyv, de nem csak nekik. @giggs85 rámutat a sokszínűségére: a szöveg mindvégig sikeresen egyensúlyozik a nyílt önéletrajziság, a paródia, a szatíra, a thriller és a horror határmezsgyéjén, ráadásul úgy, hogy az ezt még szokás szerint megterhelő, és a Bartókra amúgy is jellemző mitológiai, kulturális, történelem- és természettudományos ismeretanyag is sokkal olvasóbarátabb és könnyebben befogadható, mint korábban.
@szadrienn így foglalja össze az alaphelyzetet: Egy író bukása, keserűség és dac az eladatlan regényhalmok árnyékában. Harag a kritikusok és maró irigység a szerencsésebb pályatársak felé. Szerinte az összetettség nem okoz széttartást: A könyv valamennyi rétege könnyed játékossággal mozog együtt kibogozhatatlan és szétválaszthatatlan egységben, és nagy erővel ránt be egy néha teljesen abszurd, máskor viszont festőien szürreális világba.
@mbazsa is alámerült a szövegben: Olyan ez a szövegtest, mint egy labirintus, ahol könnyen el lehet veszni. Belefeledkeztem, ez a jó szó. Ebben a regényben soha nem tudhatjuk, hogy mi a valóság, és mi az álom, hol van a határ a kettő között. Minden csupán a képzelet szüleménye? Csak egyszerűen hagyni kell, hogy a szavak, a mondatok magukkal repítsenek. Jó kis trip volt ez.
Borbély Szilárd: Kafka fia Nem tudom, volt-e már valaha posztumusz jelölt a Merítés-díjra. Most épp ez a (szomorúan) különleges helyzet állt elő: Borbély Szilárd befejezetlen regénye hét évvel a szerző halála után jelent meg magyar nyelven.
Ahogy @gesztenye63 írja, [é]rtékelni szinte lehetetlenség, mégis muszáj. Ahogy beszélni róla is muszáj, hogy az emlékezet életben, a nem szűnő diskurzus pedig mozgásban tartsa művet és alkotót egyaránt.
A töredékesség ténye – sőt, tragédiája – mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Ismét @gesztenye63-at idézem: csoda nagy élvezet elgyönyörködni egy, a művész által szándékoltan torzóként megalkotott szoborban, vagy épp a korok pusztítása után különös állapotában fennmaradt szamotrakéi Nikében, s közben beleképzelni a sosem látott fejet és karokat. Kínkeserv azonban tudni-érezni, hogy Borbély Szilárd esszéregénye szerkezetében tulajdonképpen már készen volt, a szerző aprólékos munkával rakta fel az alkotásra a húst, az izmokat, a nemes kötőanyagot, miközben a mű szíve már dobogott, Kafka fia már rég lelket kapott. S akkor, egyszer csak végleg elfogyott a szerző körül a levegő.
@Csabi-t zavarta a befejezetlenség: (…) az ember szereti, ha a dolgok készen vannak, a félkész, hiányos dolgok mindig frusztrációt hagynak maguk után. Kiemeli viszont a regényt kiegészítő és a befogadást segítő írásokat: Maga a kötet nagyon korrekt, sok a kiegészítő szöveg, ami illik is egy ilyen kiadványhoz. Szerepel benne Borbély két rövid írása, ami a regényhez kapcsolódik, és a regény szinopszisa, amit egy pályázatra adott be. A legfontosabb kiegészítő Forgách András hosszabb esszéje a regényről, ill. van még egy szerkesztői utószó a szöveg történetéről, a szerkesztési elvekről.
@dacecc így méltatja a könyvet: Nagy erénye még, hogy a töredékesség ellenére is szép ívvel rajzolódik ki, hogy milyen kérdések foglalkoztatták Borbélyt. Rendkívül finom jellemrajzokkal vázolja fel a mindig problémás apa-fiú kapcsolatot a Kafkák között, valamint az identitásokkal kapcsolatos viszonyait a karaktereknek.
Danyi Zoltán: A rózsákról Minden évben vannak olyan könyvek a tízes listán, amik megosztják a zsűrit. Danyi Zoltán könyve ilyen volt. A vajdasági rózsakertész egyes szám első személyű elbeszélése tartogat kihívásokat az olvasónak.
@cseri-t nem ragadta magával: Nagyon megküzdöttem ezzel a könyvvel, gyakorlatilag minden egyes oldalával, és sehol nem jött az átbillenés, amikortól észrevétlenül élvezni kezd az ember egy olyan szöveget, amit addig nem.
@abcug viszont a szépségét emeli ki: Súlyos, sötét, szép mondatok sorjáznak Danyi könyvében. Mélyek, legtöbbjükben különös mélység csillan. Ezzel együtt egyáltalán nem olvasóbarát a könyv, amit én feltétlen a javára írok. Ezek a mondatok ugyanis egyáltalán nem valami meleg barátságosságot sugallnak. Igen, egy kicsit taszító ennek a könyvnek a felszíne.
Elsőre valóban furcsán hangozhat, hogy a rózsák és a péniszek hogyan találkozhatnak egy regényben. @mbazsa segít nekünk megfejteni ezt: És akkor már a metaforáknál vagyunk, vagyis a rózsánál meg a pénisznél. Szeretet, szerelem, szenvedély, szenvedés, szexualitás stb. A két motívum folyamatosan találkozik. Danyi a rózsa szimbólumát megfosztja mindennemű fennkölt jelentéstartamától, amely az évezredek során ráragadt, vagy ha mással nem is, egy férfi beteg nemiszervével ellenpontozza azt. Mindenképpen eredeti, ötletes és kompromittáló egy virág és egy fallosz motívumának az egymásba játszása.
Gerlóczy Márton: A katlan Az anyai ági felmenők felderítése és regénybe foglalása után Gerlóczy Márton ezúttal az apai ág felé fordul. Nem is egy, hanem rögtön háromkötetesre tervezett sorozatban ismerhetjük meg a főhős – akit egészen véletlenül Gerlóczy Mártonnak hívnak – identitásválságának és a családi titkok feltárásának történetét. Fikció – mondja a trilógia címe. Identitás-thriller – látjuk a borítón a szerző saját műfaji besorolását. Mire számíthat az olvasó ezek után?
@Cipőfűző a fikcióval és a realitással való játékot emeli ki: Szeretem azokat a regényeket, amelyek egyik oldalról a valóság megismerésével, megismerhetősével kísérleteznek (Gerlóczy Márton és családja), másik oldalról viszont a valóság eltussolásával ügyködik. Mert hát ugye, nem tudhatjuk, hogy melyik elem igaz, és melyik a fikció.
@balagesh-t a személyesség és annak hitelessége ragadta meg: Sokszor megtapasztaltam már, milyen ereje van annak, ha valaki hitelesen elő tud állni a személyes történetével. (…) Gerlóczy jól ír, és végre mer kifejezetten magáról beszélni. Plusz, meg is érti önmagát. Úgy érzi, csak akkor érdemes/szabad családot alapítania (és ez az ő szabálya, nem előírás mindenkinek), ha rendet tesz a saját családjában. Tisztességtelennek tekinti mind az anyával, mind a gyermekkel szemben, ha egy hazugság részévé teszi őket. Ettől a valid, akceptálható állásponttól lesz igaz a dolog. Ettől működik ez akár kocsmapult fölött, akár szépirodalomként.
A regényben fontos szerepe van egy szicíliai kisvárosnak, Sciclinek. @eme így ír erről a helyről és a történetben betöltött szerepéről: Scicli tökéletes helyszín a belső földrengések feldolgozásához, a romok eltakarításához, az újraépítéshez. Megkövesedett hagyományok vidéke, vulkánok rombolta és ember újjáépítette táj. Van benne szilárdság, megragadhatóság, szemben az identitását folyamatosan megfoghatatlannak érzékelő elbeszélővel. A szicíliai város nemcsak remek útirajz apropója, nemcsak tájait, embereit, kompakt kis közösségét, ételeit és atmoszféráját ismerjük meg, hanem szervesen beépül az identitáskeresés narratívájába is, mondhatni értelemadóvá válik. A belső és külső táj, az elbeszélő magányossága ellenére párbeszédbe elegyedik, egymást tükrözi.
A legjobb hír, hogy várhatjuk a folytatást, még ha többségünk ugyanazt is érzi, mint @ppeva: Haragudtam rá, mikor a 382. oldalon váratlanul ollóval elvágta a történetet. És most? Most mi lesz? Hogyan olvassam tovább? Mikor jön a második kötet? Fel kellett tehát sajnos függesztenem a részvételt a nyomozósdiban, pedig mentem volna vele tovább. Nagyon sajnáltam, hogy vége szünetet kell tartani, mert teljesen beszippantott. Tetszett a stílusa is, az őszintesége, az öniróniája, és az, ahogy szinte kézen fogva vezetett a többszálas, csavaros történetben.
Keresztury Tibor: Hűlt helyem Az utóbbi években a betegségregény vagy betegségnapló mint műfaj rendre megtalálja a helyét az irodalmi toplistákon – elég csak a Hasnyálmirigynaplóra vagy a Luther kutyáira gondolni. Beleillik a sorba Keresztury Tibor regénye is, amely sok szempontból a 2021. évi könyvtermés egyik legkülönlegesebb darabja.
Miért beteg a magyar író? – teszi fel a kérdést @Csabi, majd rögtön meg is válaszolja: De hát nem (csak) a magyar író beteg, hanem ez az egész társadalom, szóval miért lenne ő kivétel. Sőt, ha igaz, hogy a lelki folyamatok erősen kihatnak a testi nyűgökre, akkor pont a szellem emberei vannak ennek a legjobban kitéve, akkor tehát inkább az az író lóg ki a sorból, aki nem beteg.
Nagyon fontos a könyvben a humor szerepe, amivel a betegség kegyetlenségét és kilátástalanságát oldja a szerző. @mbazsa szerint [a] humor szinte minden válfaját kihasználja az (ön)iróniától kezdve a groteszken és az abszurdon át a feketehumorig. A szövegkezdeti szocio- és pszicho-nyomasztáson egészen hamar átlendül, és odáig jut a regény közepére, hogy a kedves olvasót is időnként hangos nevetésre készteti. Az író kellően ráérez, és eltalálja az arányokat, hogy egy-egy „gyomorbavágós” rész után humorral oldja a nyomasztást.
@n őszintén vállalja az olvasás közbeni érzéseit, és szembenéz a téma megírásának és elolvasásának következményeivel, ha lehet így mondani, hasznával is: Hát, azt kell mondjam, hogy nagyon megviselt, mélyen felkavart, szinte filmszerűen láttam a fejemben ezt a szenvedéstörténetet. Aztán olvastam, hogy pont nem az volt a célja, hogy a szenvedés „látványpéksége” legyen, de azt hiszem ez elkerülhetetlen. (…) Ha egy ilyen és ennyi poklot megjárt ember erre képes, hogy kíméletlen a szenvedései feltárásában (miközben tudom, hogy a gyógyuláshoz elsősorban ez az út vezet), akkor én, az olvasó, csak csendben, bár szorongva, de reménykedhetek, hogy nem hiába volt mindaz ami történt vele és az én reménységem sem hiábavalóság, hogy írni fog még, hogy olvasni fogom őt, és minden rendben lesz.
Az ilyen könyveket talán mindennél nehezebb megírni, és ehhez van egy igazán fontos alapfeltétel, amire @fióka mutat rá: mennyire lehet szabad az, aki az ismert végkifejlet tudatában megírta ezt és így?
Teljesen, talán.
Krasznahorkai László: Herscht 07769 Krasznahorkai László három kisebb lélegzetvételű mű után újra nagyregénnyel jelentkezett. 2017-ben Báró Wenckheim jött, látott és Merítés-díjat nyert; vajon Florian Herschtnek is sikerülni fog ugyanez? Mint tudjuk, a Libri irodalmi díját már bezsebelte. Azt gondolom, @gesztenye63 kétségeivel sok, hozzám hasonló laikus olvasó tud azonosulni: Két, azaz kettő kortárs magyar prózaírónk van, akikről úgy gondolom, hogy művészetük okán mindkettejükről nyugodtan kijelenthető, hogy magukban is egy darab kettő istenek. A másik nyilván Nádas Péter. Mindkét szerző írásait áhítattal veszem kézbe és mindkettőjük írásaitól tartok kissé. Merthogy mi van akkor, ha neadjisten valamelyik nem tetszene, vagy nem úgy, vagy talán nem is értem, hogy mit akar, hogy akar-e egyáltalán valamit… Hogy én akkor most méltó vagyok-e arra, hogy otrombamód, laikusként véleményt alkossak arról, amit ő alkotott, meg még egyéb ilyen komplexusos baromságok… Szóval ezek járnak ilyenkor a fejemben.
Szerencsére zsűritársaim nem riadtak vissza a feladattól. @balagesh-t a Krasznahorkaira oly jellemző forma, a végtelen mondatfolyam arra sarkallta, hogy maga is egy mondatban fogalmazza meg értékelését. Érdemes egészben olvasni, ide kattintva.
@szadrienn (sokkal rövidebb) mondata viszont remekül összefoglalja a könyv velejét: A könyv sötét vízió korunkról, jelenünkről és jövőnkről, tele feloldhatatlan ellentmondással, hiszen a központi angyali alak még ördögi tulajdonságokkal felruházva is segítő szerepet tölt be, cáfolva a mű kezdő sorát, miszerint „a remény hiba”.
Florian Herscht ellentmondásos, de szerethető figurája mellett a regény másik „főszereplője” Johann Sebastian Bach és zenéje, ami egy magamfajta zenerajongó számára külön színezetet adott a könyvhöz. @montika is kiemeli ezt a színt: Bach-nál nagyobb varázsló nincs a földön, olvassuk a regényben, és ez így igaz. Sok Bach-ot hallgattam olvasás közben, sőt néha olvasás helyett is. Florian passiója engem Bach-hoz vitt közelebb és talán így ahhoz is, hogy ne csak megérteni akarjam, de el is fogadjam, hogy a tökéletes csak van, de lényeg nélküli.
Mezei Márk: Zsidó temetés @mbazsa a nagy magyar nyomorpornót emlegeti a könyvvel kapcsolatban, nem ok nélkül. (Persze ilyen címmel nem is egy habkönnyű strandkönyvet vár az ember fia-lánya.) Minden benne van, ami fájdalmas, nyomasztó, fullasztó, és nagyon magyar. Ahogy @szadrienn összefoglalja: Lassú haldoklás, gyász, árvaság, gyermekkori abúzus, az egészséget alattomosan felőrlő Tengiz, a besúgói létről suttogó, rothadó szocializmus, megemészthetetlen zsidó identitás. (…) Méregerős kötet, hiszen több olyan témát is felvet, ami akár önmagában is elvinne a hátán egy összeroppanás történetet, így együtt pedig mázsányi és szinte megemelhetetlen lesz ez a súly.
Ezen a ponton felszaladhat néhány szemöldök: a kedvcsinálás vagy éppenséggel a kedv elvétele a cél? Természetesen az előbbi, ezért most @gesztenye63 értékeléséből idézek: Hasonló témák számtalanszor fordulnak elő a kortárs magyar felhozatalban. Ámde ez a regény szerintem a tavalyi év egyik legjobbja, mert ennyire feszes, célirányos, ilyen lényegre törő és mégis megmagyarázhatatlan mondanivalóval, takarékos és mégis igen komplex szerkezetben, kerülve minden fölös tölteléket, nyammogó, leütésszámot gyarapító, céltalan dialógust, szóval ennyi mindent együtt, ritkán találni a kortárs leíró prózában. Jó szívvel ajánlom.
@giggs85 is pozitívan fogalmaz: Mezei Márk kisregénye egy igazán jól sikerült, fontos kérdéseket felvető és kimondottan egyedi darab, amely véleményem szerint egyértelműen benne van az elmúlt év tíz legkiemelkedőbb magyar prózai alkotása között, még akkor is, ha narrációja, témája és (szöveg)világa miatt talán ezt volt a legkényelmetlenebb olvasni.
Apropó Tengiz: számomra a regény egyik legnagyobb hozadéka az volt, hogy megismertem belőle a tengizi magyar olajmunkások szomorú történetét. Már csak ezért (is) érdemes elolvasni a Zsidó temetést.
Péter János: Szevasztopol A Merítés-díj egyik nem titkolt célja, hogy reflektorfénybe állítsa az irodalmi fősodron némileg kívül eső, de figyelemre méltó szerzőket és könyveiket. Molyos adatlapja szerint Péter János könyve 21 regisztrált olvasással bír jelenleg, és mivel elsőkönyves szerzőről van szó, ez talán nem is annyira meglepő. A zsűri véleménye szerint azonban ennél egyértelműen nagyobb figyelmet érdemel ez a könyv.
Olvassuk együtt @Kuszma bevezetőjét: A kötet első felének novellái némi egyszerűsítéssel: szocialista életképek. Hogy milyen volt abban a rendszerben élni, ami olyan, mint a sótlan gulyásleves, amiből a húst is kispórolták, és még el is kellett játszanod, hogy ez a legjobb gulyásleves, amit az emberi elme kifundálni képes. A kötet második fele nem kötődik történelmi időhöz, de ha már, akkor inkább a mosthoz. Tematikailag emberi találkozások és búcsúzások finoman megrajzolt, futó képei, helyenként egészen megragadó érzékenységgel.
@Cipőfűző csatlakozik hozzá: A nyelv nem irodalmiaskodik, végig hitelesnek éreztem, nem esik át a ló túloldalára sem, hogy már annyira kitalált, hogy erőltetett legyen. Ez egyébként az egész kötetre igaz. Az egyszerűségre törekvés pedig nagyon olvasmányossá teszi.
A novelláskötetekben mindig akad egy-egy kulcsszöveg. @olvasóbarát ajánl is egyet nekünk: Erős és kemény első kötet szociológiai pontossággal megmutatja azt a helyzetet, azt a múltat és azt a jelent, a tégláról téglára rombolást, ami elvezetett oda ahol jelenleg a társadalmunk áll. A Napfelkelte című írás akár összefoglalója lehetne az összes többinek, én ezt éreztem a legerősebbnek.
Érdekes, bár a szöveg szempontjából nem feltétlenül releváns önéletrajzi adalék, hogy Péter János, azaz János testvér örökfogadalmat tett szerzetes. Úgy gondolom, (…) nem a szerző szerzetessége miatt vagy annak ellenére jó ez a könyv.
Szilasi László: Tavaszi hadjárat A történelmi regények kedvelőinek érdeklődésére feltétlenül számot tarthat Szilasi László új könyve. Egyet fizet, kettőt kap, mondhatnánk, hiszen rögtön két kisregényt kap a Tisztelt Olvasó ebben a kötetben. Az első, Ostorod című történetben a rodostói magyar emigránsok utolsó generációjának két tagját követhetjük, amint visszatérnek az anyaországba, a második regény, a Koppantyú lovagjai pedig a XIX. századi Magyarország társadalmi viszonyait tárja elénk fiktív és valóban létezett alakok szemszögéből.
@giggs85 a két történet kapcsolatáról és egyéb erényeikről ír: A két kisregény nemcsak több cselekményszálon kapcsolódik egymáshoz, illetve több motívumukkal is rímel a másikra, de a szövegek felépítése és szerkesztésmódja is nagyban hasonlít egymásra. Miközben a négy érintett által elmesélt történetek árnyalják, kiegészítik vagy éppen cáfolják egymást, ismét csak sorjáznak az olyan ismeretterjesztő-jellegű szövegek, amelyekből többek között megtudhatjuk, hogy például hogyan is készül a jó kubikustalicska, hogyan kell csirkét, marhát vagy éppen disznót bontani, vagy hogyan és mikor alakult ki gazdag polgárok szervezett utaztatása, meg persze olyanok is, amelyek a Kiegyezés vagy a Millennium eseményeit taglalják.
@Csabi néhány kulcsszóban foglalja össze a két kisregény mondanivalóját, és egy jótanáccsal is ellátja a jövőbeni olvasókat: Nemzet, szerelem, barátság, identitásformáló eszmék, mégis, ebből a könyvből úgy tűnik, hogy egyik sem végső megoldás a lét nagy kérdéseire (ott lenne még Isten, de megmondom őszintén, erre a vonalra nem igazán figyeltem, de talán épp azért, mert ezen nem volt kifejezett hangsúly, na most már mindegy, de ha még az olvasás előtt vagy, akkor te majd figyelj erre is), sőt, főleg a második kisregényből nekem az tűnt ki, hogy minden kapcsolatunk ellenére végtelenül magányosak vagyunk.
Szvoren Edina: Mondatok a csodálkozásról Szvoren Edina a kortárs magyar novellaírás (egyik) koronázatlan királynője. Új kötetével ismét bizonyítja, hogy a kisujjában van a műfaj. Ráadásul a tőle megszokott melankóliába itt egyfajta szatirikus humor vegyül. Ahogy @Cipőfűző fogalmaz: ennek a kötetnek a szövegei nem matatnak mindenféle lélektani mocsarakban, mint a korábbi novellái (ellenben felüti a fejét némi humor).
@montika mutatja be nekünk a könyvet: A kötet két részre tagolódik: a rövid egyperces írásokat tartalmazó Ohrwurm-jegyzetekre és a második egységre, amely hét novellát tartalmaz. A kötet kezdő címadó írása már az első mondatoktól kimozdítja az olvasót megszokott státuszából. Másfajta írói hangot hallunk, a szvoreni narrátorunk fecseg, azaz ezt érzékelteti velünk, részletező és aprólékos lesz, Szvoren Edinától nem ezt szoktuk meg. Hirtelen rá is csodálkozunk, meghökkennünk, kicsit kényelmetlenül pislogunk, mit is akar.
@AeS szerint Szvoren stílusa nagyon egyedi, biztos vagyok benne, hogy sokakra nyomasztó hatással van, néha rám is, mert nagyon aprólékosan ír, nagyon sokszor él a kihagyás technikájával (…), gyakran az elhallgatás a novellái központi szervezőelve.
@balagesh-nek a „hagyományos”, szvorenedinásabb novellák tetszettek: Hát alig vártam a novellákat. Azt a hetet. Bizakodva, de ahogy írtam, gyanakodva is. Itt leszámítva az első írást, megkaptam a szokásos, szociális szempontból enyhén diszfunkcionális figurákat. Na jó, az elsőben is megvolt ez, de ott olyan férfiasan fiúsan elkenve.
Ez tehát szerintünk a 2021-es leg. A zsűri most visszavonul, hogy eldöntse, kit illet meg közülük 2022-ben a díj.
A zsűri tagjai: @abcug, @AeS, @balagesh, @Cipőfűző, @Csabi, @cseri, @dacecc, @eme, @fióka, @giggs85, @gesztenye63, @gidabetti, @Kuszma, @mbazsa, @montika, @n, @olvasóbarát, @ppeva, @szadrienn
A KÖZÖNSÉGDÍJ sorsáról pedig ismét ti dönthettek, kedves Olvasók! Tíz szerző, tíz könyv: olvassátok, szeressétek őket, válasszatok kedvencet közülük, és szavazzatok! A szavazást ide kattintva találjátok.
Ha szeretnétek az olvasásokért kitüntetést is kapni, @olvasóbarát kihívását ajánlom.
Karcgazda: @gidabetti