Felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme egy top 10 bejelentése előtt bemutatni azokat az írókat, akik nem jutottak be. Nem olyan ez, mintha a nyertes lottószámok előtt először felsorolnák azokat a számokat, amiket nem húztak ki?
Nos, nem olyan. Mert ugye itt az van, hogy a legjobb tíz könyv nem képez olyan határvonalat, ami alatt az olvasásra kevésbé érdemes regények találhatók. Sőt, ami azt illeti, egészen biztosan minden zsűritagnak van pár kedvence, amit sokkal inkább tukmálna az ismerőseire, mint a top 10 legtöbbjét. A top 10 ebben az értelemben egyszerűen 10 olyan szépirodalom, ami köbö húsz ember szavazatai alapján egy képzelt rangsor első tíz helyén végzett. Ez nekik, remélem, örömet okoz, de akadnak ezért kimaradók, akikre érdemes vigyázó szemünket rávetni.
Itt van például Barna Imre: Kérdezd meg tőle c. regénye. A szerzőt ismertük már Umberto Eco magyar hangjaként, de mint prózaíró, igazán hosszanérő típusnak bizonyult: magától értetődő természetességgel sorolt be a történelmi családregények vonalába. Egyszerre személyes és profi, ami azért ritkán szokott összejönni. Aligha mindennapos, hogy valakivel kapcsolatban egy mondaton belül lehessen leírni a „hetvenéves” és a „debütálás” szavakat, de @szadrienn-nek ez sikerült:
„Izgalmas történelemszemlélet, egy szokatlan második világháborús helytállás és egy soknemzetiségű család bonyolult szövedéke alakítja és teszi nehezen letehetővé a hetvenéves szerző első kötetét, kiérlelt és meggyőző ez a debütálás.”
Berta Ádám könyveinek én mindig örülni szoktam – amikor megjelennek, akkor is, és amikor elolvasom őket, akkor is. A Magamat rajzolom középre esetében sem volt ez másképp. Berta kötetei kivétel nélkül izgalmas játékok, valami újjal akarják meglepni az olvasót, következésképpen azon olvasóknak valók, akik szeretnek meglepődni. Lelkesedésemet maradéktalanul nem sikerült átragasztanom a zsűri többi tagjára, de ezúton tettem még egy kísérletet. Mindenesetre idézek @gesztenye63 értékeléséből, hátha gusztust csinálok hozzá:
„Az egész kötet nem indul sehonnan és nem is tart sehová, mégis hihetetlen részletességgel dolgoz ki helyzeteket, ábrázol érzésfolyamokat, anélkül, hogy mindezt bekötné valami stabil szerkezetbe. Sőt!, minden gond és szívfájdalom nélkül, lazán átmenti az adott helyzet esszenciáját egy teljesen más szituba és hoz be új gondolati síkokat egy pánikbeteg ember káoszuniverzumába, vagy nemes egyszerűséggel szublimálja azt a semmibe.”
Bödőcs Tibornak, úgy látszik, nincs szerencséje a Merítés-díjjal (ez mellesleg Kőhalmira is igaz). Remélem, a Libri-díj short listje [és a közönségdíj! – a szerk.] némiképp vigasztalja. Nem tudom, ennek mi a konkrét oka, lehet, egy stand upost még nehezebben fogadnak el szépíróként, mint egy pornószínészt. A Mulat a manézs-ról a molyon kifejezetten vitriolos írások is születtek, például @LuPuS_007 billentyűzetéből:
„A végtelen Bödőcs-öt helyezzük az írógép elé és akkor egyszer; akkor majdnem biztos, hogy előbb-utóbb valami olvashatót is fog írni.”
Bár szerintem a helyzet nem ennyire lelombozó. Ahogy én látom, Bödőcs egy nagyon érdekes irodalmi kísérlet egyszemélyes részvevője, aki brutális nyelvi arzenállal rendelkezik, és erre alapozva próbál egyre mélyebbre merészkedni a magyar irodalomba. Én látom benne az esélyt, hogy egyszer elér oda, ahol majd felhangzanak a fanfárok és minden kritika kénytelen-kelletlen elnémul, de – minden erénye és tehetsége mellett – ez a könyv még mindig nem az volt, aminek Bödőcs képességei alapján lennie kellett volna.
Csabai László két könyvvel is előrukkolt idén, de egyik sem csusszant be a top 10-be. Ez a Sherlock Holmes Budapesten esetében nem meglepetés, hisz az egy nehezen bekategorizálható kísérleti elbeszélés volt, de az Inspektor Szindbád-ot azért én előzetesen a top 10-be vártam. Hisz végtére is annak a Szindbád-sorozatnak volt a következő része, ami szerény véleményem szerint a legjobb dolgok egyike, ami a magyar irodalommal ebben az évszázadban történt. De ahogy @Csabi megfogalmazta:
„A sorozat kedvelőinek mindenképp ajánlom, de szerintem ez a negyedik legjobban sikerült könyv a sorozatból.”
Ami mondjuk azért szívás, mert ez a sorozat negyedik része. Nem irigylem amúgy Csabait: hisz egy sorozat részei mindig az előző részekkel kénytelenek versenyezni, és ezen a téren iszonyatosan magasra van téve a léc. Ám ha lesz egyszer külön irodalmi díj regényfolyamoknak, ott egészen biztos dobogóra kerül.
Háy János évente kijön egy könyvvel, van, hogy kettővel. De hiába ostromolja rendszeresen a zsűri ingerküszöbét, a top 10-nek nem gyakori vendége. (Ha jól rémlik, még egyszer sem jutott be.) Pedig népes és odaadó rajongótábora van, ami pedig a Mamikám-at illeti, kifejezetten nagy reklámot kapott. Pozitívat, negatívat vegyesen. A könyvvel kapcsolatos (gyakran késhegyig menő) vita persze semmit nem árul el a konkrét könyv minőségéről, sokkal inkább egy általános diskurzus arról, hol végződik az írói szabadság, illetve mennyiben felelős az író az általa előidézett olvasatokért. Mi meg ugye a könyv minőségéről kell beszéljünk – de itt is komoly eltérések vannak a regény megítélése között. @cseri például tetszést nyilvánít:
„Megfelelő ember kényes feladatra – ez jutott eszembe erről a könyvről.”
@ppeva viszont nem kifejezetten:
„Értem, mit akart az író, tudom, mennyire fontos, amit írt. De én azt éreztem olvasás közben, hogy ezt Háy János írta. Hogy a főszereplő csak illusztráció.”
De hát ettől zsűri a zsűri: hogy nem ért egyet. Ha egyetértene, unatkozna.
Most pedig jöjjön egy olyan író, akit ugyan igen kevesen olvastunk, olyan kevesen, hogy ha értékelésből kéne idéznem, akkor kénytelen lennék a saját szövegemhez nyúlni. De azt most valahogy nem. Sajó László: Kell egy mosodás című elbeszéléskötetéről van szó. Amit ezúton ajánlanék mindenki figyelmébe. Ajánlanék, mégpedig azért, mert ha visszatekintek az elmúlt év magyar kortárs irodalmára, akkor az egyik legerősebb érzés, amit kötet bennem keltett, ehhez kapcsolódik. Sajó ugyanis az unikumszagban fuldokló lepukkant talponállók meg a megyekettes, koszlott lelátók bitang hiteles krónikása. De olyan krónikás, aki nem csak úgy elképzeli, milyen lehet ott, hanem ténylegesen benne él. Ott issza a kőbányait a proletariátussal, köpködi a szotyit, és retteg, hogy holnap jön a buldózer, holnapután meg a kocsma helyén biobolt nyílik. Utánozhatatlan hangulatú szöveg, köszönöm, hogy ezúton is promotálhattam.
És akkor a másik kedvencem: Tolnai Ottó. És a Szeméremékszerek regényfolyam második kötete: Az úr pantallója. Tolnai a fecsegés jedi-mestere, a tündéri szóf*só, aki újra nekiáll elmesélni a komplett palicsi anekdotakincset. Amit az olvasók egy tetemes része szemforgatva fogad, de én, bevallom, nagy örömmel lubickolok benne, és szerencsére más is így van ezzel. @montika remekül ragadja meg ezt a „hangyás kézirat” életérzést:
„Hullámzik a határ a valóság és a fikció között a kollektív és egyéni emlékezés tengerén: Tolnai világot épít, a saját világát, a palicsit, abból, ami neki Palics, ami benne Palics. „Mi az, hogy Palics?” , -hangzik el a kérdés a regény közepe táján. Palics, a világ(ának) közepe. Palics, maga a világ. Palics maga az Én.”
Na, hát ezek a könyvek nem jutottak be. Pedig akár be is juthattak volna. Sőt: egyesek szerint talán be kellett volna jutniuk. Mondhatnám, hogy majd jövőre – bár így belegondolva, ennek kevés a valószínűsége.
Karcgazda: @Kuszma
コメント