Szerencsés esetben a május eleje elhozza a jó időt. Ha sikerül, kapunk rügyező ágakat, virágba boruló tavaszt, sőt az arra fogékonyak még a bimbózó szerelem első forró lángnyelveit is.
Máshogy vagyunk ezzel itt mi, a kortárs magyar széppróza zsűrijében. Nekünk ez az időszak leginkább a váratlan szívmegállás, az álmatlan forgolódások, sőt számos esetben az önmarcangolás és meghasonulás időszaka. Hiszen többnyire emberből vagyunk, tele szubjektív preferenciákkal, szívünknek kedves szerzőkkel, témakörökkel, megközelítési módokkal. Ezért alakulhat ki közel egy év sokezer oldalnyi olvasása után többünkben is az a lelkiállapot, amely eszeveszetten rugódoz a matematika szentséges törvényei ellen és a rövidlista lehetséges tíz helyére akár a másfél-kétszeresét is beszuszakolná. S ezért van az is, hogy folytathatnánk itt napokon-heteken át a „nagy vesztesek”, a kimaradók sorolását, most azonban csak néhány – szívünknek fontos – kötetről essen még szó (ahogy mondani szokás, a teljesség igénye nélkül).
Jöjjön hát a hazai kortárs próza egyik sikerembere, az Élet és Irodalom szerkesztője, József Attila-díjas költő, újságíró és gyakorló apuka, Grecsó Krisztián tavalyi elbeszéléskötete, amely Valami népi címmel jelent meg a Magvetőnél. @Nikolett_Kapocsi úgy látta az elbeszélésgyűjteményt, hogy (a) több idősíkon játszódó írásaiban főként az urbánus és falusi lét közötti áthidalhatatlan szakadék, a tanulatlan, lecsúszott emberek értelmiségiekkel szembeni zsigeri ellenszenve áll a középpontban. Generációkon átívelő, átörökített emlékképek gyűjteménye, hol nyersebb és brutálisabb, hol líraibb nyelvezetű írásokkal váltakozva. @Kuszma pedig ezt gondolta: Hálátlan dolog kritizálni egy ilyen kötetet. Kicsorbul rajta a bírálat. Mondtam már kétértelmű dolgokat Grecsóról. Tartom, hogy egy bekezdésen belül képes Müller Péter és Tar Sándor lenni, ami azért nem egyértelmű bók. Azt gondolom, ebben a kötetben is akadnak túlhabzások. De valahogy elférnek benne. Megvan a helyük, mint ahogy bizonyos élethelyzetben a káromkodás is funkcióval bír. Amit még fontosnak tartok megemlíteni, hogy volt, akinél ezek az írások irodalmi óriás(ok) árnyékát idézték fel az olvasásélmények gazdag emléktárából. @n például így kezdte értékelését: “A világ meg történik, ahogy szokott, és nem megy vakációra" Ezt a mondatot ragadtam ki, de a teljes idézet ez: „Tény, hogy az egyik nap vág, a másik nap ragaszt, megbízhatóan, a kleisztert meg maga keveri ki hozzá. A világ meg történik, ahogy szokott, és nem megy vakációra.” Mészöly Miklós Családáradás kisregényében olvashatjuk, emlékeztem rá, sőt, az egész kisregényre emlékszem, nagyon is bennem maradt az a múlandóságérzés amit olvasás közben éreztem. A második mondat kifejezetten áthatja Grecsó Krisztián történeteit is.
Mindig öröm számomra, ha fiatal magyar hölgyszerzőket olvashatok. Itt van példának okáért Molnár T. Eszter, akinek Hidegkút című regényéről Zoltán Gábor azt írta, hogy (a)ki elolvassa, soha nem fogja elfelejteni. Többen voltunk, akiket hasonlóképp elvarázsolt, vagy akikre legalábbis mély benyomást gyakorolt a mű. @cseri egyenesen az elragadtatás hangján kezdi értékelését: Wow. Az utolsó lapoknál azt gondoltam, Szabó Magda visszatért. Persze a jellegzetes kis modorosságai nélkül. De ilyet még ő tudott volna írni. Később pedig úgy fogalmaz, hogy (m)esterien megírt, nagyon elgondolkodtató könyv. @tammancs1 szerint a regény (m)esterien felépített történet, ami első blikkre egy bűnügyi regénynek álcázza magát, hogy aztán egy olyan családi drámát kapjunk, amit hosszú idő után is megemleget az olvasó. S ha már feltűntek ebben a karcban olyan írópápák, mint Mészöly, vagy Esterházy és Szabó Magda személyében a szépírás felkent papnője is, akkor citáljuk még ide @ppeva értékelését, aki egy kortárs világirodalmi utalást tett a regény kapcsán (megjegyzem, ez többünk fejében is megfordul(hatot)t olvasás közben). Azt írja: Beszélnünk kell Kevinről? Igen. De most beszélnünk kell Attiláról. Érezhetően nagy hatással volt rá a könyv, hiszen később így foglalta össze érzéseit: Aztán jön egy pont, egy fordulópont, egy törés, ami után valamennyi hibánk és bűnünk megszázszorozódik. Ami után nincs bocsánat, nincs visszatérés. És nincs kegyelem. Ezt tudta Molnár T. Eszter úgy megírni, hogy teljesen belevont a cselekménybe, mint olvasót. Ott remegtem és rettegtem én is értük a másik oldalon. Aztán persze van az úgy, hogy az általános ováció közepette némely zsűritag különvéleményt nyilvánít egy adott kötet kapcsán. De így van ez jól. Ahogy @Csabi tette ezt a Hidegkút kapcsán, amikor azt írja, hogy a szerző úgy tűnik, miután sok mindenben kipróbálta magát, az utóbbi időben a tézisregényt választotta műfajának, legalább is a múltkori regénye után („minden férfi egy rohadék”) a mostani témája a nem mindenkinek való a gyereknevelés (amivel teljesen egyetértek). Remélem ez a kis kitérő is tovább éleszti a regény iránti érdeklődést.
Lépjünk tovább és ejtsünk szót egy másik kiváló hölgyszerzőnk Mán-Várhegyi Réka 2022-es kötetéről, aminek címe Vázlat valami máshoz. Már csak azért is hangsúlyozom a gender jegyet, mert @balagesh is kiemelte értékelésében, hogy van ez a provokatív mondat a könyvben: Író vagyok, nem írónő. A fülszöveg szerint a mű négy mai nő hétköznapjaiba enged betekintést. Adódik a kérdés (ahogy az már a fenti idézet alapján is kínálkozott), hogy a nőiség vs. (vagy inkább egymás mellett) szakmaiság gondolatmenetére felfűzve vajon csak Mán-Várhegyi Réka eszébe jutnak-e kényes kérdések, vagy az olvasó gondolatmenetét is „megihletik”? ezek a szavak. Kiderül, ha elolvassátok! @balagesh értékelése a következőképpen folytatódik tehát: Író vagyok, nem írónő. – mintha a kettő egymást zárná ki, holott az egyéni meghatározottságok együttesen működnek. Mivel „a női helyzetek” jó része nem női életekben is előfordul, ezért számomra sem volt kicsit sem nehéz rákapcsolódni a szövegekre. + Még egy gondolat az írónőség kapcsán. Vicces volt megtapasztalni, hogy a kötetben felbukkanó férfiak mennyire vázlatosak. Egyrészt együttérzésem a nőkkel, ha az eddigi világirodalom nagy részét kitermelő férfiak csak ilyen mértékben tudtak női figurákat alkotni. Másrészt viszont alapvető tapasztalataimat nagyon jól rá tudtam illeszteni ezekre a férfi vonásokra. Úgy álltam beléjük, mint ahogy a vásári fotómasékba dugom az arcom, vagy ahogy az átlátszó, múzeumi illusztrációkba állok be.
A kimaradó kötetek, vagy ha úgy tetszik a tavalyi prózai kínálat nagy vesztesei között meg kell, hogy említsük Hartay Csaba epic road movie-ját is, hiszen a közkedvelt költő-író tavalyi regénye egyértelműen sikeres alkotás. Itt a molyon a közel ötven csillagozó értékelő több mint fele kiválónak minősítette, s így jelenleg is 90% fölött áll a tetszési indexe. A konkrét visszajelzések közül pedig feltétlenül kiemelendő @giggs85 értékelése, aki szerint Hartay Csaba művét nagyon nehéz kategorizálni, de a Joe és Jen filozofikus kalandregény volta mellett talán leginkább a felnőttkori illúzióvesztés kötete, ám mint ilyen nem csak elgondolkodtató és magával ragadó, de közben igazán kiszámíthatatlan, és nagyon is szórakoztató (igen, nem meglepő módon a nosztalgiafaktor és a poénok is működnek). Rég volt a kezemben ennyire egyedi és megfoghatatlan kötet, úgyhogy bízom benne, a Joe és Jen megtalálja a maga olvasóközönségét, és igazán sikeres lesz. @n pedig így összegezte véleményét: Azt kell mondjam, egy felkavaró, nyomot hagyó, elgondolkodtató könyvet kaptunk, nem nagyon lehet letenni, nem nagyon lehet levegőt venni közben, éget, még amikor humort érzünk benne, akkor is óvatosan mosolygunk, mert fojtó, és ránk záruló. Szabadulnánk, szabadítanánk, de, nem tudunk tenni semmit. Talán úgy, mint néha a saját álmainkban.
Egyetértőleg erősítem meg magam is a fentieket és biztatok jó szívvel mindenkit, aki még nem olvasta, hogy tegyen egy próbát a regénnyel.
S most essen szó arról a kötetről, amely az én személyes nagy vesztesem ebből a kínálatból. Ahogyan azt felemlegetem sokszor, sajnos én későn/lassan érő típus vagyok. Ez pedig azt hozta magával, hogy a kortárs magyar széppróza élő klasszikusai közül Závada Pál is mostanság kerül hozzám közel. Ámde amilyen lassacskán, éppolyan viharosan. Ezért is fáj igen, hogy az Apfelbaum. Nagyvárad, Berlin nincs ott a TOP10-ben. A szerintem zseniális Tragédia-parafrázisról @Kuszma tréfásan így emlékezett meg: De komolyan már. Azért éltem túl a Toldit meg a János vitézt gyerekként, hogy a verses regény mostanra visszakommandózza magát a kortárs irodalomba? Hát előremegy a magyar kultúra, nem hátra! Merthogy Závada (ki sem mondott gondolataimra reflektálva) fogja magát, és ír egy verses regényt. Egy Madách-újragondolást. Az új Ember tragédiáját. …hogy aztán véresen komolyan megállapítsa még: És – kapaszkodjatok meg – lubickol benne. Egyszerűen érezni az írói felszabadultságot, hogy most aztán olyat is megírhat, amire eddig nem vitte rá a lélek. Mert nonszensz. Úgy tűnik @montika számára is szép élmény marad az olvasás, hiszen többek között ezt írta róla: Závada, a választott műfaj adta szabadsággal összekapcsol korokat, univerzálissá, mindenkit érintővé teszi a problematikát, párhuzamokat teremt, és egyfajta történelmi körforgásra, és ismétlésre is felhívja így a figyelmet. A szöveg nem könnyű, tudós, polihisztor szöveg, versszakonként, soronként utalásokkal európai kultúránk szinte minden területére, maira-régire. Kizökkenti az olvasót megszokott szerepéből, figyelni kell, aktív az olvasás.
Ha már nincs tovább versenyben Závada Ádámja, legalább olvassátok minél többen.
Végül, a mai blokkot zárva említsünk meg egy karcsú kis könyvet, Vincze Ferenc, az erdélyi magyar kortárs irodalom képviselőjének Az utolsó történet című novellás kötetét. Egyszerű, tiszta próza lakik ezekben az írásokban, jó lenne, ha minél többekhez eljutna. Egyet tudok érteni a fülszövegben leírtakkal, mely szerint (a)z elidegenedés és a magány visszatérő témájuk ugyan, ám az itt közölt novellák finom humorral és mély együttérzéssel tárják az olvasók elé a különös elválás-elbeszéléseket. @szadrienn az értékelésében az alábbiakat tartotta fontosnak kiemelni: Visszatérő téma a falusi lét, de a jellegzetes, jól ismert tájban mindig felbukkan valami váratlan elem, egy új szomszéd érkezése, aki nem ismeri a helyi szokásokat, a várva várt postás késése, vagy egy furcsa betolakodó, aki zavarba ejti az itt lakókat. A klasszikus, kortalan falunovellákat időnként abszurdabb ízek váltják jólesően és meglepően, a kása és a bakancs furcsa színekben tündököl, a csótányok kilesésének vágya reménytelen marad, az albérlet-apokrif szinte soha nem ér véget Krisztával, egy másik ifjú hölgy pedig egészen furcsa helyre kerül.
Remélem, hogy a fenti méltatásokkal mindinkább hangulatba kerültök és jóleső izgalommal együtt készülünk a hamarosan rivaldafénybe lépő legjobb tíz ünneplésére.
Karcgazda: @gesztenye63
Comments