Széppróza 2026 – Tízes lista
- 9 órával ezelőtt
- 7 perc olvasás
A Merítés-díj shortlistjét böngészni nekem mindig enyhén ambivalens érzés – egyrészt fontos esemény, esély arra, hogy jó könyvekről lehessen beszélgetni, jó könyveket lehessen ajánlani, másfelől meg pici hiányérzet azok miatt, akik nem kerültek be, holott szent meggyőződésem, itt kéne lenniük. Persze egy ilyen tízes listán a részvételt sose a legyek hordják össze az írónak, nagy munkát kellett beletenniük abba, hogy egyáltalán szóba jöhessen a nevük, szóval mindenki minden jót megérdemel. Úgyhogy az ambivalenciát zárójelbe is teszem, átadom a terepet az örömnek, miszerint: ismét eltelt egy év, és ismét itt van egy lista, csupa olyan könyvvel, amit érdemes olvasni, amire érdemes kicsengetni a borsos árat a könyvesbolt fényes tekintetű kasszáskisasszonyának, mert az olvasói zsűri már előrágta és ízletesnek találta őket. Az pedig, hogy vannak más könyvek is, amelyek ugyan nincsenek itt, de akár itt is lehetnének, legyen izgalom forrása, mert azt jelenti, hogy a tízes listán túl is vannak felfedezésre váró szigetek.
És akkor (dobpergés) jöjjön a shortlist.
Babarczy Eszter: Apám meghal
Gyászregény. Ezzel minden el van mondva és nincs elmondva semmi. A gyászregény túlmutat a fikción, mert nem a képzeletből, hanem a gyásszal való őszinte szembenézésből táplálkozik. Ez színtiszta irodalmi értelemben akár hátrány is lehet, ahogy @walkingRead megfogalmazza:
Nem hoz feloldozást, nem ad irodalmi katarzist, csupán dokumentálja, milyen az, amikor valaki beleszorul a saját történetébe.
De az irodalmiságtól való távolodás nem csökkenti a hatást, néha inkább hatványozza, mert azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy amit olvas, igaz. És igazat írni bátor dolog. @szelesteirita szavaival: Azt hiszem, ezt a könyvet egyszerre ajánlom is mindenkinek, de közben óvok is mindenkit tőle: nagyon nehéz, nagyon személyes kérdéseket tesz majd fel minden egyes olvasónak. Mégis merni kell kérdezni, merni kell válaszolni. Érezni kell, bevallani kell, szeretni kell és tisztelni kell.
Barnás Ferenc: Most és halála óráján
@Nikolett_Kapocsi definíciójával kezdenék, mert igen pontos: Menekülésregény.
A Most és halála óráján főhőse, Torjai Endre egész életében csak menekült. A múlttól, a jövőtől, a valósággal való szembenézéstől, de legfőképp önmagától.
Egyfajta lelki road movie tehát, amit nem a külvilág eseményei, hanem a főszereplő belső küzdelmei strukturálnak. Meditatív próza, de valami hideg, tárgyilagos módon az. Vagy, ahogy @szadrienn mondta volt: A regénynek súlyt a folyamatosan beszűrődő, fel-feltörő kollektív traumák és az értük érzett felelősség adnak, ez a szál felkavaró és zaklatott. Azonban az idős főszereplő karaktere, aki már csak a megbékélésre és az élet méltó lezárásra vágyik egy transzcendenciával átitatott archaikus délkelet-ázsiai tájon, lelassulást és elmélyedést hoz, megállítja a rohanó nyugati időt.
Bognár Péter: Elmész, visszajössz, sose halsz meg
Eddig bírtam tárgyilagos maradni, ezen a ponton ki kell mondanom: Bognár Péter az én lélekállatom. Mélyen egyetértek @gesztenye63-mal, amikor így kiált:
Ez bizony Nagyszínpad!
Bognár Péter, te zseni vagy.
Az Elmész, visszajössz… az Oktáv-trilógia harmadik része – talán sorozatzárás, de adná a fennvaló, hogy ne az legyen. Jó harmadik részként egyszerre kiteljesíti a megelőző kettőt, ugyanakkor valamilyen értelemben meg is semmisíti azt, létrehozva azt a káprázatos trilógiát, ami – ebben biztos vagyok – a távoli jövőben is a magyar irodalom egyik vonatkozási pontja lesz. @fulbea jól mondja:
Biztosan értelmetlen, amit írok, de ezt elmesélni nem lehet, el kell olvasni, mert a végén majdnem minden a helyére került, meg amúgy is minden határon túlment, mert határátlépésre csak az irodalom képes, ugye!
Kiss Tibor Noé: Olvadás
Ez a regény sok tekintetben Babarczy könyvével rokon, abban az értelemben, hogy a hagyományosan vett irodalmi értéktől is hajlamos eltávolodni, amennyiben ezzel közelebb vihet ahhoz, amit parasztosan igaznak neveznék. Mintha azt mondaná, hogy a tökélyre vitt eszközhasználat kevésbé szolgálja a hatást, mint a kérlelhetetlen önboncolás. Az ezzel kapcsolatos dilemmát @n remekül megfogalmazza:
Nem hibátlan és nem könnyen emészthető könyv, azt hiszem egyik könyv sem hibátlan, az Aludnod kellene sem az, de tud vinni magával és tud adni. Szóval én akartam szeretni és szerettem.
Az ilyen szöveg igénybe veszi az embert, nemcsak a téma miatt, hanem mert töredezett, és szembemegy azzal a történetmesélői hagyománnyal, amit talán megszoktunk. De a töredezettség fontos, mert ahogy @giggs85 megállapítja:
A kötet egyik legnyugtalanítóbb tapasztalata éppen az, hogy nincs valódi elbeszélői megkönnyebbülés. Az emlékezés nem gyógyít, legfeljebb felszínre hoz. A fragmentáltság nem formai játék, hanem az emlékezet működésének pontos leképezése: a trauma nem történetté rendeződik, hanem újra és újra belerobban a jelenbe. Amit egyszer megtörtént, az nem múlik el, csak más alakban tér vissza, más testeken, más helyszíneken, de ugyanazzal az elkerülhetetlenséggel.
Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága
Nem akarok hülyeséget mondani, de tán ez az első Merítés-lista, amin egy Nobel-díjas is van. (A lista erejét jelzi, hogy Nobel-díj ide vagy oda, mégsem érezheti zsebben a díjat. Hiába, erős irodalom a magyar.) Sőt, mit nekünk Nobel – ennek tetejébe Krasznahorkainak van már Merítés-díja is, ami csaknem olyan fontos. Mint minden Krasznahorkai-regény, ez is nehezen összefoglalható, bár @Csabi azért megkísérli:
Krasznahorkai új regénye rövidsége ellenére is elég sok témakört érint, így kicsit zavarban is vagyok, amikor azt kellene megfogalmaznom, hogy miről is szól ez a regény. Mert szó van ebben a könyvben az írói kiégésről, az emberi kegyetlenségről és jóságról, a politikai ostobaságról, az evolúcióról és Istenről, a barátságról, ja, és persze a lepkékről. Bocs, ha hirtelen kifelejtettem valamit.
De az összefoglalhatatlanság nem minőségi kritérium, a jó regény ugyanis sose arról szól, amiről, hanem sokkal többről. A létezésről, ahogy @estimese körülírja:
A magyar nemzet biztonsága egy olyan könyv, ami nem magyaráz, hanem létezik. Nem ad könnyű válaszokat, hanem megtanít elviselni a várakozást. Megmutatja, hogy a lényeg sokszor nem a nagy finálékban, hanem magában a „bevezetésben”, egy athéni lepke szárnycsapásaiban és a két ember közötti tökéletlen, korpás, mégis valódi kapcsolódásban rejlik.
Nádas Péter: Halott barátaim
A másik címvédő a listán Nádas Péter, aki a Rémtörténettel már bezsebelte egyszer a díjat, most nekifuthat még egyszer. Ahogy a Nádas-kötetek általában, ez se kifejezetten egy strandolvasmány, az a fajta irodalom, ami sokat ad, de cserébe sokat is kér. Ahogy @cseri megfogalmazza:
Elképesztő, lenyűgöző szövegmonstrum. Bár nem adta könnyen magát a kezdetén, kb. 30-40 oldal is kellett, hogy már ne azon gondolkozzak, hogy lehet ezen a könyvön fogást találni, és hogyan fogom végigolvasni 400 oldalon keresztül. De aztán egyszer csak ráéreztem.
És ha ráérez az ember, akkor ott kószálhat a labirintusszerű szövegtérben Mészöly, Polcz Alaine, Esterházy és Nádas oldalán – ez is olyan dolog, amire csak az irodalom képes. Mindezt @Nikolett_Kapocsi így összegzi:
A Halott barátaim egy pillanatig sem szépelgő, szép tabló négyőjük mikrovilágáról. Egy lelki és szellemi erőt adó kapcsolatrendszerről, amelynek révén nemcsak (túl)élni, de maradandót is tudtak alkotni egy szabadságában igencsak korlátozott társadalomban.
Spiró György: Padmaly
Ha kijön Spirótól egy ilyen nagyívű történelmi regény, akkor az lenne a furcsa, ha nem látnánk viszont egy efféle tízes listán. Ugyanakkor a Padmaly atipikus történelmi regény, ami mintha tudatosan irtaná önmagában a cselekményt, a jelenetek drámaisága helyett pedig adatcunamival támad. Mindezt @Csabi így kommentálja:
[…] sokan kifogásolják, hogy túl sok a fölösleges infó a könyvben, Spiró nem tudott egyetlen kikutatott tényecskét sem kihagyni a szövegből. Először is én csodálom Spirót, hogy képes volt ezt a tényanyagot összeszedni, óriási munka lehetett. Másodszor, én nem untam egyszer sem azokat az információkat, amiket megtudhattam a 19. századról, amúgy jókais lassúsággal hömpölygött előre ez a történet, jól esett kicsit elmélyedni ebben a században.
Hogy mégis mitől működik egy szöveg, aminek lassúságába az olvasó hajlamos beleragadni, az néha rejtély az olvasó számára. Ezt @melis is konstatálja:
Az elszigeteltség, az élethosszig tartó padmaly, az eszmék (a nyelv) széthullása, a némaság, a megalázottság nyomasztó képei ellenére, paradox módon, van itt valami erő, amit nem bírok megfejteni.
De hát nem kell mindent érteni. Jók ezek a titokzatos erők.
Szeifert Natália: Hóember a Naprendszerben
Azért bizonyos párhuzamok sokat ígérnek egy regénnyel kapcsolatban. Itt van például @szadrienn-é:
Ez a regény hangulatát tekintve lehetne akár a magyar lakótelepi Stoner, kicsit kopottabb, kicsit fakóbb, de a miénk, és még a főszereplő egyetemi oktatói állása is stimmel.
No most, ha valami a Stonerrel összevethető, akkor nemhogy rossz nem lehet, de vélhetően jó is. És valóban. Szeifert regénye egyfajta empátia-gépezet, ami egy magányos férfi alkonyába nyújt betekintést. Minden adott ahhoz, hogy belefulladjon az olimpiai bajnok magyar pesszimizmus tengerébe, de Szeifert egyik bravúrja az, hogy ez elmarad. Ahogy @Kun_Hajnal is észrevételezi:
A regény hangulata alapvetően melankolikus, mégsem válik nyomasztóvá a visszafogott humor és irónia miatt, mely az egész szöveget átszövi. Ez a finom humor főként a hétköznapi helyzetekben és az önreflexív gondolatokban jelenik meg, ami emberközelivé teszi a történetet. A szöveg gyakran játékosan kezeli a komoly kérdéseket, ezzel oldva azok súlyát.
Tóth Marcsi: Erdő van idebenn
Az elbeszéléskötetek a regények lenézett kisöccsei, akik mindig a nagytesók árnyékában maradnak. Lám, ezen a listán is Tóthé az egyetlen novelláskötet, és ahogy számolom, az elmúlt három év shortlistjein összesen 5 db elbeszéléskötetet találunk. Mintha nehezített pályán küzdene a műfaj, következésképp, ha betör a többiek közé, akkor külön érdemes figyelni rá, mert valamit nagyon tud. Hogy Tóth mégis mit, azt @abcug így írja körül:
Finom veretű, költői próza olvasható ebben a könyvben, valahol a novellaciklus és a regény határán. Tóth Marcsi prózája ahhoz a remek mai novellairodalomhoz van közel, amelyet Papp-Zakor Ilka vagy Szvoren Edina is művel — de az előbbinél kevésbé abszurd, az utóbbinál kevésbé poétikus, viszont attól még sokszor inkább eszembe jutott a versszerűség, mint a regényszerűség.
@estimese pedig azt igyekszik megérteni, miért tudunk ehhez ennyire élesen kapcsolódni:
Tóth Marcsi novellafüzére egy azonnali, zsigeri időutazás egy egész korszakba: a kilencvenes-kétezres évek fordulójának nyers, útkereső, sokszor karcos világába. Számunkra, akik épp ebben az időszakban voltunk kamaszok és fiatal felnőttek, ez a díszlet és ez az atmoszféra fájdalmasan ismerős.
Visky András: Illegalisták
És akkor a tizedik. Visky Kitelepítése pár éve nagyot durrant, az Illegalisták pedig tulajdonképpen ugyanazt a kérdést feszegeti: az egyén helyét, a szabadság sorsát a diktatúrában. Csak épp máshogy. Ez se olyan szöveg, ami az olvasó kegyét keresi – nehéz olvasmány, magyarán –, de ahogy @giggs85 megjegyzi:
[…] amikor működik, akkor nagyon működik. A nyelv teremtőereje, a képek pontos brutalitása és a mindent átható erkölcsi kérdés – hogyan maradhat ember valaki az embertelenségben – képesek feledtetni a regény aránytalanságait. Visky prózája itt már nem az emlékezés, hanem az újrateremtés eszköze: mit jelent hinni, túlélni, szeretni egy olyan korban, amikor minden, ami emberi, gyanússá válik.
Mindez pedig egy súlyos szövegtestbe zárva, aminek nyelvi milyenségét @Kalmár_Melinda ekképp fejti meg:
Ahogy a biblikus szövegezés, a példabeszédszerűség, a bibliai szövegek sajátos magyarázata, értelmezése, kereszténység és kommunizmus egymásba játszatása és összeférhetetlensége, a legendákba illő nevekkel felruházott, már-már mitikus hősök/mártírok és a huszadik század mocskossága találkoznak a lapokon – az zseniális, bámulatos, lélegzetelállító, nagyívű, utolérhetetlen.
Még egyszer a TOP 10-es lista, betűrendben:
Babarczy Eszter: Apám meghal
Barnás Ferenc: Most és halála óráján
Bognár Péter: Elmész, visszajössz, sose halsz meg
Kiss Tibor Noé: Olvadás
Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága
Nádas Péter: Halott barátaim
Spiró György: Padmaly
Szeifert Natália: Hóember a Naprendszerben
Tóth Marcsi: Erdő van idebenn
Visky András: Illegalisták
SZAVAZÁS:
Természetesen idén is lesz közönségdíj, ti is szavazhattok az általatok legjobbnak tartott könyvre. Szavazni a következő linken tudtok:
A plecsni hívőknek pedig idén is indítottunk egy kihívást @szadrienn gondozásában,
Itt tudtok jelentkezni:
Akik pedig rengeteget olvastak, gondolkodtak, beszélgettek és döntöttek a könyvekről:
@abcug, @Csabi, @cseri, @ekofalusi, @eme, @estimese, @fulbea, @giggs85, @Kun_Hajnal, @Kalmár_Melinda, @Kuszma, @melis, @n, @Nikolett_Kapocsi, @szadrienn, @szelesteirita, @tammancs1.
A győztes kihirdetése: 2026. augusztus 27.
És hát mi mást mondhatnék így a végén, mint hogy: jó olvasást. És persze szavazzatok is – a szavazásban mi magyarok újabban úgyis elég jók vagyunk.
Karcgazda: @Kuszma
Hozzászólások