A 2020. decemberi Merítés Kortárs magyar irodalom rovatához @gesztenye63 készített interjút @balagesh-sel, a Merítés-díj alapítójával, „frontemberével”, a Typotex Kiadó főszerkesztőjével.
MERÍTÉSRŐL MERÍTÉSRE – A MERÍTÉSBEN – BESZÉLGETÉS HORVÁTH BALÁZZSAL
– Kedves Balázs, üdvözöllek a Kortárs magyar Merítésben! – …mondanám, ha nem pirulnék bele rögvest. Hiszen itthon vagy te. Immáron tíz éve, amióta tagja vagy a Moly.hu közösségének, ahol egyúttal, kiadói főszerkesztőként, a Typotexet is reprezentálod.
Sz: Igen szoros kapcsolat fűz a Merítéshez és a Merítés-díjhoz is. Kézenfekvő tehát, hogy bemelegítésként csak elszórjak itt néhány hívószót, úgymint „moly”, „Merítés magazin”, „Merítés-díj”, (no meg, amit személyesen tőled tanultam, miszerint) „molyos influenszerek”. Mesélj nekünk ezekről, kérlek! Mesélj arról a szoros kohézióról, ami a kifejezések tartalma mögött feszül és rendszerbe foglal egyfajta közösségi létezést, ezzel pedig add meg a vázát a beszélgetésünknek! Vagy ha úgy tetszik, „molytól Merítésig, Merítéstől díjig és a díjon túl…”
HB: Köszönöm a meghívást erre a beszélgetésre, amely egyből alkalmat is ad rá, hogy a kereken 10 éves Moly-tagságomat áttekintsem. Nem is olyan könnyű… Valóban, a Mollyal kiadói minőségemben kerültem kapcsolatba. Mindig is figyeltem az interneten könyvekkel foglalkozó emberekre, közösségekre, fontos volt nekem, hogy akár a csak interneten működő felületeken is szó legyen a Typotex könyveiről. A Molyt az öcsém, a nálam korábban regisztráló @korne1 mutatta (közös hobbink volt a @Silenos kiadó), és nagyon tetszett, hogy az átlátható, komoly adatbázisra egy közösségi tér épül rá. Csodáltam azt a sok-sok magánembert, aki végtelen mennyiségeket olvas el, és közben rengeteg energiát fektet a könyvekben olvasottak megértésére vagy akár a kiegészítésére. Aztán fokozatosan én is bevonódtam. Fura helyzet állt elő, hiszen olyan könyveket olvastam elsősorban, amikkel dolgoztam is. Egy-egy olvasás után annyira feszített a mondanivaló, hogy egyre nehezebb volt visszafogni magam. Aztán az első ilyen szöveges értékelés előtt végig kellett gondolnom, hogy az időnként általam írt kiadói fülszöveg, a hivatalos minőségben történő ajánlás lényegileg más, mint a személyes élmény, tehát megengedhetem én is magamnak, hogy olyan könyvről írjak, aminek az értékesítéséhez is érdekem fűződik. Ha nem csupán az utóbbi hajt, akkor rendben vagyok. Aztán bevonzott a Merítés magazin is, kezdtem egyre jobban megismerni a meghatározó felhasználókat, és a csodálatom csak nőtt irántuk. Igazából ez a csodálat vezetett el a Merítés-díj gondolatához is. Szerettem volna lépést tartani a kortárs irodalommal, de egyszerűen nem volt időm átlátni a könyves termést. Közben a Molyon meg azt tapasztaltam, hogy nagyon felkészült és nagyon tájékozott felhasználók akár önállóan is komoly rálátással rendelkeznek, együttesen pedig – erről meg voltam győződve – eligazodást segítő mérceként is szolgálhatnának.
Sz: Ahogyan azt a nemzetközi kitekintés is mutatja, úgy itthon is megfigyelhető, hogy a hazai irodalmi közeg egyre több díjat hív életre. A te díjad, a mi díjunk, a Merítés-díj. Miben különbözik ez a többitől, miben más a Merítés-díj? Mik az esetleges jellegzetességek, az eltérő vonások az egyéb hazai (akár szakmai, akár más grémium által jegyzett) díjakkal való összevetésben? Létezik-e „hatás – kölcsönhatás” a díjak között?
HB: Az a természetes, ha létezik kölcsönhatás. A díjak ugyanis jó esetben az adott kulturális tér részei. Arra szolgálnak, hogy a téren ne álljon a levegő, vagy hogy eggyel több dolog történjen. A díjazás tehát eszköz, amely az olvasást, a könyves kultúrát segíti. Fontos ezt a hierarchiát mindig észben tartani: a díjazóknak van ugyan hatásuk, de nem szeretem, ha valakinek fejébe száll a dicsőség, és kánonteremtőnek tekinti magát. Hosszú távon lehet látni, ahogy irodalmi Nobel-díjasok elszürkültek. Szóval ezzel tisztában kell lenni. De hangsúlyozom, a díjak segíthetik a könyveket, erőt adhatnak a szerzőnek, hogy mégis érdemes ezt csinálni, elsősorban azonban – és ez a Merítés-díjra különösen igaz – az olvasásról szólnak. A kultúrafogyasztó ember elemi ösztöne, hogy élményeit megossza a társaival, azaz a mi esetünkben: hogy olvasótársainknak ajánljuk személyes kedvenceinket. A Merítés-díj specialitása az, hogy egy viszonylag nagy létszámú (a prózánál rendszeresen 20 körüli) olvasóközösség teljesen demokratikus formában értékeli a műveket. Mi is tudunk a véleményünkkel egymásra hatni, de nem olyan mértékben, mint az átlagosnak tekinthető 4-5 fős zsűrik tagjai, amelyekben többnyire 2-3 résztvevőnek a többiekénél markánsabb szerepe van. Így azt gondolom, a mi zsűrink jobban átlagol. Illetve van még egy fontos dolog: bár a kritikusok véleménye kibogozható különféle folyóiratokból, a végső döntés okai, részletei egyáltalán nem vagy nehezebben megismerhetők. Nálunk viszont a molyos tevékenység révén elég jól lehet látni, hogy egy-egy műről milyen véleményfüggvény írható fel.
Sz: A Merítés-díj viszonylag fiatal még, ámde egyrészt a mögötte álló többezres közösség, másrészt a díjazottak személyükben is, már most jelentős súlyt adnak az elismerésnek. Mint a zsűri egyik frontembere és egyben könyves szakember, hogyan látod a díj szakmai megítélését? Milyen visszajelzések érkeznek kiadói berkekből, illetve a szerzői oldalról – ideértve akár a hazai irodalmi kánon kifejezetten ikonikus alakjait is?
HB: A kiadókkal a kezdetektől jó a viszonyunk, és nem győzöm megköszönni, hogy a rendelkezésünkre bocsájtják a könyvek fájljait. Rajtuk keresztül juthatott el a hírünk először az idősebb szerzőkhöz, míg a fiatalabb írógeneráció eleve jobban odafigyelt a molyos fogadtatásra. 5-6 év után úgy látom, a szakma figyelemmel követi a működésünket, noha időnként érzek némi érthető értetlenkedést is. Noha fentebb említettem a klasszikus zsűrik munkájának nehezebb megismerhetőségét, azért az emblematikus figurák, a kritikusok teljes valójukkal, főállásban képviselik a véleményüket. Hozzájuk képest egy-egy magánember molyos profilja mégiscsak homályosabb valami. Azért itt is az idősebbek távolságtartását érzem elsősorban, mert az ő mentális keretrendszerükben az online személyiség nagyon nehezen tud csak megbízható identitásként megjelenni. Magyarán a kommentelőt hajlamosak összemosni az online személyiséggel. Márpedig a legtöbb zsűritag gyakorlatilag évtizedes értékelésíró karrierjével a háta mögött szintén visszakövethető, számon kérhető személyiség – de persze mégiscsak hobbiról van szó, és az amatőrségünk a díj karakterisztikájának szerves része.
Sz: Ha már szót ejtünk a szakmai fogadtatásról, essen szó a nagyközönségéről is. Hiszen akárhogy is, a könyvszakma egy ekkora piacon, mint a hazai, mégis csak rákényszerül, hogy figyelembe vegyen egy alulról építkező, széles bázist maga mögött tudó kezdeményezést. De mi a helyzet az átlagos olvasóval, közhelyesen az utca emberével? Elégedett vagy-e a Merítés-díj általános ismertségével, respektusával a hazai könyvolvasók világában? Végeztetek-e erre irányuló felmérést, esetleg vannak-e ide vonatkozó visszajelzések?
HB: Felméréseket nem végzünk. Mi egy végtelenül amatőr társaság vagyunk, akik elsősorban olvasni szeretnek. Biztos vagyok benne, hogy a díjban való részvétel kezdetekor kevesen sejtették, hogy milyen nyilvánosságra és milyen egyéb, járulékos feladatokra számíthatnak. De azért célzottan nem végzünk felméréseket. Annyi talán ide kapcsolódik, hogy az ismertségünk növekedésének egyik jeleként különböző irányokból jöttek jelzések, hogy a közösségi médiában való jelenlétünket erősíteni kellene. Miért nem vagyunk az Instán? Miért nincs több bejegyzés a Facebookon? Hol a honlap? Határozottabban többet képzelnek rólunk, úgy tűnik. A zsűritagok elsősorban molyolni szeretnek. Ez nagy feszültségforrás volt, ezért ráébredtünk, zsűrin kívüli tagokat is be kell vonnunk az ilyen feladatok elvégzésére, így 2020-ban @Kriszta elkészítette a honlapunkat, és az év vége felé két kifejezetten marketinges tagunk is lett @gidabetti és @Rita_Galló személyében.
Sz: Beszéljünk a zsűriről, azokról az emberekről, akik évről évre odaítélik a Merítés-díjat. Honnan jönnek ők, kikből áll össze ez a közösség? Hogyan lehet ide bekerülni, szükség van-e bármilyen szakmai képzettségre, előtanulmányra? A zsűritagok lelkes aspiránsok, akik már évek óta erre a szerepre gyúrnak, vagy felkérésre lesznek azzá?
HB: A Merítés-díj alaptere a Moly.hu könyves közösségi oldal. Ezen belül működik a Merítés magazin, és a kezdeti csapat a magazin szerkesztői köréből került ki. Manapság pedig viccesen azt mondhatom, hogy aspiránsok vesznek körül bennünket, legfeljebb némelyikük nem tud róla. :) A zsűritagok hirdetnek meg tematikus kihívásokat, ott bukkannak fel olvasók, illetve a tevékenységünk révén is emelkedik a friss megjelenések iránti bizalom, hiszen nem kell kivárni, melyik ismerős mit mond, hanem a könyv adatlapján nagyon hamar olvashatók értékelések. Így igazából a zsűri figyelemmel kíséri, hogy kit lehetne bevonni, kit lehetne felkérni. Bár elviekben lehetséges lenne, hogy Molyon kívüli olvasókat is bevonjunk, és valamilyen szinten a Molyon is követhetővé tegyük a tevékenységüket, a gyakorlatban ilyen nincs. Jelenleg arra van példa, hogy valaki a közösségi média egyéb tereit akarja felfedezni, de azért a Molyon is hagy maga után olvasási nyomokat (az egyéb tereken lévő szöveges értékeléseire mutató linkeket), és így a zsűri része tud maradni. @Kuszma és @fióka a csillagozásai alatt hozzászólásban adja meg a linkeket, de az is lehetséges, ha valaki a blogját becsatornázza. A Moly igazából nagyon jó keretrendszert ad mindehhez.
Sz: Ha már itt tartunk, az évközi, a szó szoros értelmében vett, prózai (bizonyos esetekben pedig kifejezetten lírai) munkánál, mesélj erről is, kérlek. Mi a legfontosabb része ennek a munkának, mi az, aminek feltétlenül el kell jutnia az olvasóközönséghez? Milyen örömökkel, felfedezésekkel, esetleg rácsodálkozással ajándékoz meg téged ez a tevékenység?
HB: Én tényleg igyekszem mindig csökkenteni a díjazottak kihirdetésének jelentőségét. Amikor kitaláltam a díjat, én nem is gondoltam díjátadóra, ez a többiek ötlete, kívánsága volt. Fontosak a díjazottak, de ennél én sokkal fontosabbnak tartom a tagok szöveges értékeléseit. Mivel folyamatosan olvasunk, folyamatosan értékelünk is. Ahogy említettem, a zsűritag személyes profilja lassan formálódik, és visszakövethető, hogy miket olvasott, mi volt az, amiről úgy érezte, megérdemli a szöveges értékelés megírásához szükséges energiabefektetést. Saját tapasztalatomból kiindulva egy átlagos olvasónak az a fontos, hogy tájékozódni tudjon. Akár csak úgy, hogy egy szerző korábbi könyveinek adatlapjára megy rá. A mi munkánk legfontosabb részének ezt az orientáló erőt tartom. És ezért jó, hogy sokan vagyunk, mert az egyes értékelők több szempontot tudnak közvetíteni. Ami pedig az én személyes örömöm ebben (és biztos vagyok benne, hogy a zsűritagok mindegyike átél valami hasonlót), az pontosan az, hogy megismerjük egymás véleményét. Nagyon fontos, hogy miközben bennem kialakul egy kép, akkor megélhessem azt, hogy ez csak egyetlen vélemény. Minél többen olvasunk egy művet, minél többen írunk róla, annál árnyaltabb az összkép.
Sz: Nem titok, hogy a háttérben te fogod össze, te koordinálod a zsűri munkáját. Mekkora kihívás egy kiadó vezetőjeként, gyakorlati emberként egy online, virtuális közösség csoportdinamikáját átlátni, a szemmel nem látható rezdüléseket követni és a távolból összetartani az egyre terebélyesebb hálót?
HB: Talán meglepő, de a szerepem és a feladatvállalásom viszonylag korlátozott. Én igazából az ötletgazdája vagyok a díjnak, illetve a próza zsűri munkáját fogom össze. Amikor az ötlet nagyon kezdetleges formában kipattant a fejemből, és írtam néhány ismerősnek, azt éreztem, mintha mindenki csak erre várt volna, mintha mindenki már gondolkodott is volna valami hasonlón. Olyan magától értetődő módon haladt minden a maga útján, hogy alig bírtam követni. Tényleg olyan volt, mintha a versenylovak csak azt várták volna, hogy valaki irányba állítsa őket, és már rohantak is előre. A gyermek és az ifjúsági kategória elindulása teljesen lenyűgözött. Ezeket azóta is @meseanyu fogja össze, és teljesen önállóan működnek. A líra kategória elindulásánál meg még szkeptikus is voltam, de @Ciccnyog és @virezma ezt is működőképessé tették. Ma már csak @virezma vezeti ezt a csoportot, és idénre csak kíváncsiságból kapcsolódtam ide be olvasóként. A prózára visszatérve, nagyon lelkes és elkötelezett tagok vesznek részt a zsűriben. Olvasnak, vezetik a megjelenési listákat, szerkesztik a táblázatot, írják az értékeléseket, és tele vannak ötletekkel, vagyis sem noszogatni, sem felvigyázni nem kell senkit. Továbbra is úgy érzem, hogy a zsűritagok nagy része nálamnál jóval elkötelezettebb moly. Jobban benne élnek a közösség mindennapjaiban. Az én hasznom talán éppen az, hogy távolságtartással tudom szemlélni magunkat. Tudok valamilyen víziót adni, ha arra van szükség, illetve megmutatom azt, hogy egymástól nagyon eltérő ízléssel vagy világképpel rendelkező emberek is alkothatnak egy közösséget. De tényleg az van, hogy a többség molyos aktivitása és elismertsége messze az enyém fölött áll. Őket kellene megkérdezni, hogy jól látom-e, de én a nyitottságomat és a lelkes tárgyilagosságomat tartom fontosnak. Egy változást nem jutalomként vagy csapásként értékelek, hanem eseményként, amelyet addig forgatok, amíg meg nem találom a legtöbbünkkel való összeilleszthetőségét.
Sz: Számos visszacsatolás, többek között a közönségszavazás egyre növekvő részvételi aránya is igazolja, hogy a díj egyre népszerűbbé válik, ismertsége és elismertsége erősödik. Felmerül a kérdés, hogy nem kell-e kilépni az eredetileg megálmodott, de viszonylagosan zárt keretek közül? Tudott, hogy a Merítés-díj már megjelent és a tervek szerint erősíti is a jelenlétét a világháló különféle közösségi csatornáin. Melyek ezek a platformok, mik a kommunikáció konkrét irányai és mi a célja a zsűrinek ezekkel? A díj iránt érdeklődők hol találkozhatnak, akár a Molyon túl is a legfontosabb aktualitásokkal, az érdeklődést ébren tartó információkkal, újdonságokkal?
HB: Ez a 2020-as év nagyon durva volt, viszont a Merítés-díj szempontjából egyértelműen pozitívnak tekinthető. Ahogy említettem, korábban regisztráltunk a Facebookra, az Instagramra, még a Wixen is csináltunk basic honlapot, de az egész inkább csak ki volt pipálva, és nyűgként nehezedett ránk. Idén viszont beláttuk, van igény a világhálós jelenlétünkre, és a díj közösségét a zsűrinél nagyobb sugárral kell megrajzolni. Az új évben ezt fogjuk csiszolni, kiérlelni. Engem izgat, hogy ez az alapvetően szöveget termelő tevékenység miképpen tudja megjeleníteni az identitását az inkább vizuálisan meghódítható térben. Ezzel párhuzamosan még azt lehet elismételni, hogy az elvi nyitottság megvan a zsűriben arra is, hogy például egy elsősorban az Instán aktív könyvolvasó váljon taggá. De persze ez egyáltalán nem biztos, hogy meg is történik.
***********************************************************************************
És akkor lássuk, hogyan is köszön be élesben a Merítés-díj a közösségi médiában. A vírushelyzet idén először kényszerítette rá a zsűrit, hogy a díjazottakat online díjátadó keretében mutassa be a nagyközönségnek.
Következzék némi kedvcsináló a díjhoz, a díjazottakhoz és csak úgy, az olvasáshoz, mert az jó.
A Merítés-díj YouTube-csatornáján @Kuszma olvas fel a zsűri díjazottja, Bodor Ádám Sehol című kötetéből.
Majd tekintsétek meg a Közönségdíjasunkkal, Moesko Péterrel készült beszélgetést.
Itt pedig @balagesh hagyományos díjátadó beszéde helyett írt karcát tudjátok elolvasni.
Sz: Tudom én, hogy van élet a „díjon túl”, és azt is, hogy egy díj csak akkor érheti el a célját, ha van (és lesz) miket/kiket elismerni vele. Neked pedig kiadói főszerkesztőként valódi, közvetlen rálátásod van a könyvpiac alakulására, az aktuális trendekre. Hogyan látod, szerinted mi vár a magyar könyvkiadásra COVID után? Tudjuk, látjuk, hogy már az idei év is tele volt csúszásokkal, átütemezéssel. Megelégszik-e vajon a piac a kisebb korrekciókkal, vagy várható esetleg jelentősebb áldozat, akár kiadók bedőlése, uram bocsá’ a kevésbé populáris műfajok, rétegízlést kiszolgáló kiadványok ideiglenes eltűnése, visszaszorulása?
HB: Azt tanultam, hogy a legjobb elemzők mindig a közelmúltat elemezgetik. Azon is van bőven megérteni való. Most én is csak abban vagyok biztos, hogy 2020-ban a magyar lakosság szívesen költött könyvekre. A bezártság, a viszonylagos mozgásképtelenség, a rendezvények számának csökkenése kedvezett az olvasásnak. Meg persze az is, hogy a magyar könyvárak nemzetközi összehasonlításban nem számítanak magasnak. A könyvszakma is leginkább a nagy rendezvények hiányát érezte meg. Egy könyvfesztivál nem csupán a komoly bevétel miatt fontos, hanem a közösségi élmény ereje miatt is. Nagyon sok ötlet megszületéséhez, szárba szökkenéséhez kellenek személyes élmények is. A közeljövőt illetően optimista vagyok. A koronavírus a jelenlegi formájában belátható feladat elé állította az orvosokat, kutatókat. A kezdetektől fogva tudták, mivel van dolguk, és a cselekvési utak is kijelölhetőek voltak. Nem szeretném, ha ezt valaki félreértené, mert ezzel csupán annyit akarok mondani, hogy jelenleg is úgy tekint a világ erre a vírusra, mint amit hamarosan megszelídítünk. Ezért egyelőre a könyvpiacot annyiban alakítja a járvány, amennyire az egész életünket: az online megoldások, az internet szerepe felértékelődött. A Typotex Kiadó ezeken a területeken eleve az élen járt, és a járvány kezdetekor mi egy nagy elektronikus fájlállománnyal vártuk az érdeklődőket az Interkönyv.hu címen, volt tapasztalatunk online könyvbemutatóval is, a többség viszont akkor kezdett ilyesmiken gondolkodni. Ez egy időszerű és komoly hatás, de szerencsére pozitív. Szóval azt hiszem, a magyar könyvpiacra más dolgok nagyobb hatással lesznek, és a világunk legnagyobb kihívása továbbra is a globális környezetrombolás.
Sz: @balagesh-t, a Merítés-díj Széppróza zsűrijének tagját, az aktív molyt több százan ismerik, itt a felületen, de annál kevesebben Horváth Balázst, a Typotex Kiadó főszerkesztőjét. Mesélj nekünk a kiadó profiljáról, a szépirodalomhoz való viszonyáról! Számomra rendkívül izgalmas, sokszínű a portfoliótok. Hogyan kerül egymás mellé, azonos kiadói platformra a görög Makisz Citasz és a magyar multikulti zseni, Orosz István? Vagy Rousseau, a klasszikus legenda és Szczepan Twardoch, a kortárs lengyel fenegyerek?
HB: Örülök, hogy izgalmasnak és sokszínűnek találod a profilunkat. Ez nem mindig előny ám. A legtöbb kiadó éppen a pontosan meghatározott, szűk profiljából él, mi meg az ellentétes útra törekszünk: igyekszünk mindig megújulni és meglepni az olvasóinkat. Az 1989-ben alapított kiadó a TeX szedőprogramra specializálódva eleinte főképp a matematikai képleteket is használó szerzőket gyűjtötte maga köré. De sok matematikus, fizikus más egyébbel is foglalkozott, meg hozták a barátaikat is, így ma már a matematikától a filozófián keresztül a szépirodalomig tényleg minden megtalálható a kínálatunkban. Tényleg nem témakörökben és könyvcímekben gondolkozunk, hanem emberekben: a Typotex igazából egy intellektuális háló. Belülről nézve nagyon is logikusan zajlanak az események. Például Orosz Istvánt megkerestük, hogy felhasználnánk egy grafikáját, aztán a művészeti írásait kezdtük el közölni, és mivel ő a szerzőnk, ezért amikor adódott egy lehetőség, hogy németül is meg tudunk jelentetni szépirodalmi szöveget, akkor a fordítás elkészítéséhez kiadtuk a novelláit is. Rousseau és Twardoch pedig a magyar fordítók révén kerülnek hozzánk. Olyan emberek ajánlják ezeket a szerzőket, címeket, akikben megbízunk. Igazából a nehézség mindig inkább a nemet mondás. Nagyon sok okos és érdekes ember vesz körbe minket, és végtelen sok inger éri őket. Mi meg odafigyelünk rájuk, és ha megvalósíthatónak tűnik az ötletük, akkor belevágunk.
Sz: Külső szemlélő számára a Typotex tevékenysége erőteljes csapatmunkának tűnik, ahol fiatal, dinamikus, a konvencionális látásmódot könnyedén átlépő, rugalmas team dolgozik össze. Ha nem így lenne, javíts ki, kérlek! Az olvasókat bizonyára érdekli, hogyan zajlik egy kiadó háttérmunkája. Hogyan „vadásszátok le” az ígéretesnek tűnő friss megjelenéseket? Hogyan kutattok fel sikerrel kecsegtető, tehetséges, ismeretlen, vagy kevésbé ismert szerzőket? Tudatos választás-e hogy még szépirodalomban sem a mainstreamet (ha lehet így fogalmazni) kívánjátok kiszolgálni?
HB: A témakutatás misztériumát előbb már érintettem némiképpen. De tényleg a legtöbb kiadó körül kialakul egy kapcsolati háló: szerzők, fordítók, külföldi kiadók és ügynökök, kulturális alapítványok vesznek körbe mindenkit. Ha egy svéd fordító ajánl egy jó könyvet, akkor simán lehet, hogy a svéd kiadót is felfedezzük, és szem előtt tartjuk, hogy mit adnak ki. De olyan is van, hogy egy téma benne van a levegőben. Időnként előfordul, hogy egy javaslattevő nem is látja át, milyen dominósort indított el. És valóban, a kiadónk egy igazi csapat. Nagyon nem egyszemélyi döntések születnek. Ez néha nehéz is, mert a kapcsolatháló ajánlatait megszűrjük egyénenként, és akkor még ezt a már minőségi felhozatalt is megrostálja a szerkesztőség. Ugyanakkor nem egyszerűen többségi akaratról van szó. Nem lehet ezt pontosan elmagyarázni, de gyakran történik meg az, hogy az adott könyv megjelenéséhez elég egyetlen belső erő, egyvalaki, aki annyira hitelesen tudja a többiek előtt képviselni az ügyet, hogy nem a könyvet támogatjuk ilyenkor, hanem a kollégánkat. Nagyon képlékeny ügy ez, és igyekszünk nyitottak maradni – a külföldi könyvekre, a magyar szerzők ötleteire és egymásra is.
***********************************************************************************
Orosz István, a nemzetközi hírű grafikus első novelláskötete 2020-ban jelent meg a Typotex Kiadó gondozásában. Eddig úgy tűnik, hogy kedvező fogadtatásra talál a molyoknál. @ppeva értékelését itt olvashatjátok.
***********************************************************************************
Sz: Beszéltünk már a Merítés-zsűri megjelenéséről más közösségi portálokon. Említsük itt meg azt is, hogy magad is aktív felhasználója, tartalomgazdája vagy az elektronikus médiának. Blogot működtetsz és népszerű podcastos könyvkritikákat, ismertetőket teszel közzé. Mit jelent számodra például ez a megjelenési forma? Kik a célközönséged, kit/kiket kívánsz megszólítani vele és mennyiben különbözik számodra a kommunikációnak ez a fajtája, a Molyon megszokott, írásos véleményközléstől?
HB: Ez egy jó kérdés… Azt hiszem, onnan kellene közelítenem, hogy én nem doktoráltam, pedig eléggé beleástam magam például magyar szakon az irodalomelméletbe, az általános nyelvészetbe, a szótártörténetbe, meg még jó sok egyébbe, de valahogy nem éreztem azt, hogy bármelyikkel is el tudnék tölteni akár két-három évet… Keresem az újdonságokat, de megvannak a határaim. A szertelenségemet viszont mindig is szerettem volna dokumentálni. Vagyis kipróbálok dolgokat, így-úgy használom őket, de nem túl koncepciózusan. Nincs nagy tervezettség mögötte. Pláne nem rendszeresség. És közben tesztelem azt is, hogy mit tud az adott keretrendszer, kik használják, hogyan működtetik. A Molyon is valami ilyesmi történt. Jelen voltam, használtam, belefolytam a Merítés magazinba, aztán feldobtam egy ötletet, amiből kinőtt a Merítés-díj. De erről is szeretem azt hinni, hogy nélkülem is szuperül tud működni. Igen, talán a többség annak örül, ha valami teljesen hozzákapcsolódik, míg én valahogy bábáskodni, beüzemelni, megjavítani szeretek. A kiadóban sem tudok úgy ránézni egy szerzőre vagy könyvre, hogy én hoztam volna őt ide. Mindig azt látom, hogy A szólt B-nek, és akkor ahhoz pont volt szerkesztő, és akkor összeálltak a dolgok.
Sz: Amiről itt leginkább beszélünk, az a kortárs magyar szépirodalom. Azon belül is elsősorban az epika, a leíró széppróza. Kik azok a kortárs magyarok, akiktől a legszívesebben olvasol, de bátran nyissunk a világra, az is érdekel, hogy európai irodalmi kitekintésben mely szerzők munkássága a meghatározó számodra, kinek/kiknek a friss megjelenéseit nem mulasztanád el?
HB: Mindig nehéz kérdés minden olvasó számára, ha a kedvenceit kell kiemelnie. Sajnos az én epikus íróhősöm, Esterházy Péter elhunyt, és a magyar irodalomban nem lépett a helyébe egyelőre senki. Persze lehet, ilyen emblematikus és az én olvasói életemre is jelentős hatással bíró szerző felbukkanása már nem várható, mert ahhoz ismét tinédzsernek vagy fiatalnak kell lennem. Őt még azért is sajnálom, mert a generációjából nála feltételeztem azt, hogy tud még újat mutatni, hogy az írói programja nem ért véget. Amit mostanság nagy örömmel látok, hogy zajlik a generációváltás, és igazán kíváncsi vagyok, ki milyen irányba indul el. Kiss Tibor Noé interjúi például élményszámba mennek, de nem tudom, van-e benne vagy bárki másban olyan szándék és képesség, hogy erőtér alakuljon ki körülötte. Meglátjuk, kiből válik emblematikus író, és ráadásként talán emblematikus irodalmi szereplő is. Ez egyébként annyira nem kiszámítható. Például én a 2010-es évek legmarkánsabb irodalmi teljesítményének Szvoren Edina novellisztikáját és Zoltán Gábor tényfeltáró irodalmi munkásságát tartom: mindketten nagyon belülről vezérelt, önmagukra, a feladatukra figyelő alakok, és meg vagyok győződve, ez az évtized róluk szólt. A külföldi irodalomra nincs igazi rálátásom. Meg hát ahány nyelv, annyi irodalom van, és ezek közül csupán egy-egy szerző emelkedik ki. Hozzám az újlatin kultúra áll közel, és Javier Marías a legnagyobb kedvencem.
Sz: Zárásképpen, egy kérdés erejéig térjünk vissza a 2020-as évre és a kortárs magyar szépprózára. Nagyjából százhúsz új kötetet számlál az éves felhozatal, amely – úgy gondolom – egyetlen zsűritag számára sem emészthető mennyiség, de még az esetleg erre vállalkozó lelkes molynak is megfekheti a gyomrát. Célunk és feladatunk azonban az, hogy népszerűsítsük az irodalom eme szegmensét. Ismerve az év során megjelent könyveket, mely köteteket ajánlanád feltétlenül az érdeklődők figyelmébe, illetve melyek azok a kiadványok, amelyeket még nem olvastál ugyan, de a zsűrizésig mindenképp meg akarsz velük ismerkedni?
HB: Valóban bőséges a 2020-as felhozatal is, de hát éppen ezért jött létre a zsűri. A közös erőfeszítés révén mégiscsak sikerül szűkíteni a kört. Egyébként én eredetileg azt is gondoltam, hogy az olvasói díjhoz akár egy teljes évnyi csúszás is illene, hiszen mi nem főállásban olvassuk a könyveket, de aztán a többiek erről lebeszéltek. Azért annak örülök, hogy mi májusig böngészhetünk, mert az ilyen év végi körkérdésekre még a legprofibbak is mentegetőzéssel válaszolnak. Az idei megjelenésekből eddig két könyvet tudok szívből ajánlani: Mécs Anna novelláit nagyon szerettem a finom humoruk és a frappáns szerkesztésük miatt, illetve Szilágyi István regénye nyűgözött le a maga markáns és kérlelhetetlen logikájával. Olvasni pedig még rengeteget akarok. Leginkább négy könyvet tolok magam előtt, késleltetve az örömöt. Sorolom őket: Bánki Éva: Telihold Velencében, Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj, Péntek Orsolya: Hóesés Rómában; Szálinger Balázs: Al-dunai álom.
Sz: Csak motoszkál bennem még valami, ezért ha megengeded, mint a jó kasszafúró, így zárás után nyitnék, még egy kérdéssel. 2014-ben már összeállt a zsűri. Idén pedig beléptünk az új évtizedbe. Az eltelt idő nem inspirál-e benneteket valami összegző gondolatra, nincs-e igény az elmúlt évek kortárs szépirodalmi alkotásainak egyfajta kivonatos sommázatára, annak összefoglalására, hogyan is látta a zsűri ezeket az éveket a magyar széppróza tükrében?
HB: Már öt év után felmerült ilyesmire az igény, de akkor még korainak éreztük ezt. Most viszont, hogy 2019-től is már megvan a megfelelő távolság, azt gondoltuk, érdemes lenne a 2010-es évekre visszatekinteni. Az új év első napjaiban tettük közzé a felhívásunkat az évtized könyvének megválasztására. Mivel ez a díj megszületése előttre nyúlik vissza, meg a zsűritagok is változtak az évek folyamán, ezt most sokkal lazább keretek között rendezzük meg. Összeállítottuk évekre bontva a megjelent könyveket, és bárki beküldheti a saját tízes listáját. A zsűritagok szavazataiból egy külön listát állítunk össze most is. Magunknak annyi kedvezményt adtunk, hogy 15 címet nevezhetünk meg, de itt is egy tízes lista áll elő. Azt gondolom, ez ismételten nagyon jól fogja szolgálni a kortárs irodalom olvasásának ügyét.
***********************************************************************************
Ezzel a végszóval zárjuk hát ezt a – remélem, számotokra is tartalmas és szórakoztató – beszélgetést. Balázs, alias @balagesh, neked köszönöm még egyszer, hogy rendelkezésünkre álltál, olvasóinknak pedig szíves figyelmébe ajánlom azt a karcot, melyben az elmúlt tíz év magyar széppróza termésének áttekintésére és megítélésére hívunk benneteket.
Olvassátok el a felhívást és szavazzatok ti is az Évtized könyvére!
Egyben megköszönöm a figyelmet és nagyon boldog, rettenthetetlen vírusölő új évet, no meg számolhatatlanul sok jó olvasmányt kívánok Nektek! :)