Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy elsőként hozhatom a hírt: nemsokára nyilvánossá válik a hetedik évadánál tartó Merítés-díj 10-es listája négy külön kategóriában. A tíz-tíz darab, 2020-ban megjelent remek kortárs magyar kötetből aztán a nyár folyamán a zsűri és a közönség is kiválaszthatja majd a kedvencét, a Merítés-díj győzteseit.
Ez az elismerés nem az irodalomkritikusok, hanem egy szélesebb olvasóközösség díja, a közelgő közönségszavazásra pedig minden olvasói szavazatot nagyon várunk!
Elsőként a széppróza zsűri listáját hirdetjük ki. Ám előtte még a hagyományainknak megfelelően szeretnénk három karc keretében felhívni a figyelmet néhány műre, amelyek színes és izgalmas darabjai voltak a 2020-as irodalmi palettának.
Kezdem rögtön egy olyan regénnyel, ahol hamar elszabadul a pokol, és egy házaspár életközépi válsága egészen extrém fordulatot vesz. A hétköznapok normalitása és az őrület között vészesen elvékonyodik a határ. Cserna-Szabó András: Extra Dry című megfékezhetetlen kötetéről @ppeva így vélekedett: Csak folyik, árad, kanyarog egyik mellékútról a másikra, egymásnak adja a kilincset Piroska és a farkas, a Mikulás, Ivo Andric, Nyelvtan Náci és a transzvesztita bár, és a végén ott állunk egy egyre jobban eldurvuló, elkanászodó történettel. A mű leglelkesebb olvasója minden bizonnyal @cseri volt, aki szerint a szerző egyszerűen annyira szórakoztató, és úgy tartja elénk a görbe tükröt, ahogy senki más nem. @Kuszma viszont bölcsen óvatosságra int, amikor ezt írja: No most nem akarom tudni, egy Cserna-Szabó regény mire tanít vagy nevel. Van benne némi igencsak felületes fogyasztóitársadalom-kritika, pár pöpec recept és némi emberkínzás, ezek közül szerintem legfeljebb a gasztronómiai tárgyú részeket nevezném tanulságosnak, úgy járunk jobban, ha a többit inkább figyelmen kívül hagyjuk.
Mécs Anna: Kapcsolati hiba című kötetének novellái azt vizsgálják, hogyan forgatta fel életünket a modern technológia, mennyire váltunk a rabjaivá, függőségbe zuhanva és pótcselekvésekbe menekülve. Az év legvagányabb kötetének tartom ezt a novellagyűjteményt minden szempontból. Már a kinézete is az, de a tematikája meg különösen – kezdi értékelését @balagesh, és később így folytatja: Ha csak végigfutjuk ezeket a szövegeket, nem is vesszük észre, hogy mennyire tökéletesen valósítják meg a kortárs szocionovellát – ugyanakkor meg is haladják a műfajt. Az én értelmezésemben a szocionovella olyasmi, aminek a történetmagja bekerülhetne bármelyik bulvárlapba, a stílusra jellemző is ez az újságírós szenvtelenség, mintha a cikk igényesebb, terjedelmesebb nagytestvérét olvasnánk. Mécs Anna ezt tudja: tökéletes mondatokból egy nagyon logikus, átlátható vázra építi fel az írásait. Amiben viszont jobb ennél, az az érzelmeknek, a személyes nézőpontoknak az empatikus feltárása. @Moesko_ szintén méltatja a szerzőt: Mécs Anna igazi profi: könnyed, mégsem súlytalan novellákat ír. Jól csúsznak ezek az írások, és gyorsan is, hiszen rövidek, a többségük emésztéséhez mégis idő kell. @Csabi pedig a kötet humorát emeli ki: Ráadásul ezekben az írásokban mindig ott bujkál a humor, ami jó szorongásoldó, ezért aztán meg is könnyíti az olvasó számára, hogy elhiggye, ez csakis a szomszéddal történhet meg. Csak nehogy a szomszéd is ugyanezt a könyvet olvassa. Értékelésének zárásában pedig azt emeli ki, hogy a könyv a kortárs magyar irodalom derűsebb oldalát képviseli, így tökéletes választás lehet azoknak is, akik csak most kezdenek ismerkedni a műfajjal: ajánlom, ha valami igazán mait akarsz olvasni, kevésbé sötét árnyalatban.
Závada Pál: Wanderer című műve maga az élő helytörténet és szociográfia, a budaörsi svábok krónikája gyönyörű fotókkal illusztrálva. @gesztenye63 szívesen olvasta volna még tovább Závada könnyen pergő mondatait, egybeszőtt monológjait, párbeszédeit, hiszen a vándor, mint az olvasót kísérő „útikalauz” ötlete és a csodálatosan áradó mondatokban felölelt 250 év együtt, egymással karöltve, szinte zokogva rimánkodik egy nagylélegzetű családregényért, legalább három generáció életét felölelve, tetszőlegesen megválasztva helyét a két és fél évszázad bármely évtizedeiben. @giggs85 viszont elégedett volt a terjedelemmel, szerinte Závada Pál új kötete bár alig százoldalnyi, de nagyon komoly, színvonalas és érdekfeszítő munka a szerzőtől már korábban is megszokott magas színvonalon, ráadásul nem kell érdeklődnünk sem Budaörs, sem a svábok, se a helytörténetek iránt, akkor sem fogjuk tudni letenni. A Wanderer egy nagyon komplett és szerethető kis darab.
Ha Budaörsnél kicsit messzebbre vágynánk, úgy természetesen arra is van lehetőség. Bánki Éva: Telihold Velencében című kötete a lagúnák csodálatos városába kalauzol el minket. @olvasóbarát a műből vett idézettel kezdi értékelését: Az álmok városában, ahol minden tünékeny, ahol minden emberi lény, élők és holtak kiszolgáltatottak az elemeknek, a járványoknak, csak a pompa csillapíthatja a szorongást. Később pedig a könyv több értékét is kiemeli: Érdekes, ahogyan a középkori, főként magyar-olasz vonatkozású történelmi eseményeket tárgyalja és összeveti a mai élet mindennapjainak megoldandó kérdéseivel, az iskolai és a gyermekegészségügyi tapasztalatokkal, a múzeumokat („méregdrága szuvenír ez a város”) az elengedhetetlen vásárlásokkal. Az „opera fővárosában” a X–XI. századi Velencét kutatja, a velencei nagycsaládok és a magyar királyi trón közötti kapcsolatokat. @balagesh-re szintén mély benyomást tett a kötet: Megindító könyv ez. A kísértetes filmekben vannak jelenetek, amikor a csodaszép fiatal arcon, annak helyén a holdfény vagy gyertya vagy bármi egyéb miatt részben előtűnik egy kiszikkadt, beszürkült halotti koponya. A pompás, állandóan ünneplő Velencét, „ezt a páratlan, teljességgel megszokhatatlan várost” úgy nézni, mint „egy halott, megsiratni való várost, egy be nem teljesült történelmi alternatívát”, konkrétan az „autonóm, fejlődőképes, toleráns kelet-közép-európai alternatívát", elég meghökkentő. (212.) Paradox módon ettől a mögétekintéstől mégis az életről tudunk meg többet.
Szilasi László: Kései házasság című regénye az egyik személyes kedvencem volt a 2020-as megjelenések közül. Ahogy az előző regényénél, most is öröm és élvezet volt olvasni Szilasi László minden sorát, semmi felesleges sallang, semmi túlmagyarázás, csak egy életen át tartó kapcsolat (szerelem?) bemutatása, ami szélsőségek helyett a maga diszkrét medrében csordogál. Nincsenek nagy jelenetek, drámai fordulatok, meghökkentő csavarok, pontosabban csak annyi, amennyi a legátlagosabb életben is van – kezdi értékelését @Aes, @dacecc pedig egyetért vele: Komoly erőssége a könyvnek a hangulat, a lassú folyású, melankolikus visszaemlékezések jól állnak a regénynek. Kapunk kapaszkodókat is, amikkel el tudjuk helyezni az eseményeket időben. El tudom képzelni, hogy jó játék lehet olvasóként elmerengeni, hogy velünk mi történt akkor, de nekem ez inkább egy kicsit rontott a dolgon, úgy éreztem, hogy túlságosan vezetve vagyok. Ezt leszámítva kifejezetten jó könyvnek tartom.
Orosz István: Pótszarv című műve egészen közel járt ahhoz, hogy a top 10-be kerüljön, és nem érdemtelenül. @gesztenye63 értékelésében a novelláskötetben bujkáló játékos kétértelműséget emelte ki: Orosz írásait mindvégig átitatja egyfajta különleges, zsigeri mélyből fakadó ellentét, vagy akár egymásnak feszülő ellentmondás huncutul pislákoló zsarátnoka. (…) Minden írásban ott vigyorog a sarkon a halál, de ha befordulsz a sikátorba, máris szembetalálod magad az inverz ábrázolással és a szerzővel együtt válsz halhatatlanná. Még @Kuszma számára is komoly meglepetést okozott a kötet: Ami megdöbbentett, hogy Orosz, aki nagyszerű grafikus, milyen magától értetődően vitte át biztos kezét a rajz területéről a szavak birodalmába. Olyan precízen kidolgozott novellákat rak le az asztalra, mintha mindig is lett volna benne egy író, akit most – minő szerencse! – kiengedtek a ketrecből. Elbeszélései pontosan kivitelezettek, minden elem tudatos választás után kerül oda, ahova, tartalmuk pedig izgalmas és sejtelmes – talán leginkább Borges jut eszembe róluk, vagy (hogy egy evidens párhuzammal éljek) Escher rajzai. Az olyan írások, mint a Műfű, A gukker vagy a Hol van Ungvár?, félelmetesen közel állnak a hibátlanhoz, mesterien megkalibrált labirintusok, amelyek kis titkaikkal, finom áthallásaikkal és utalásaikkal magukba csalogatják az olvasót, aki örömmel bolyong bennük napestig – de legalábbis negyed óráig, amíg a végükre nem ér. (…) a kötet kábé fele olyan szintű irodalom, amit magyar szerzőtől nagyon ritkán láttam.
Az ajánlók sora folytatódik, tehát figyeljétek az Irodalmi díjak zónát és a blogot! A következő megjelenésig pedig @Csabi listájáról érdemes válogatni.
Karcgazda: @szadrienn
A díj dizájnfelelőse: @Kriszta