Tizedik alkalommal osztjuk ki augusztus 29-én a Merítés széppróza díját, tizedik alkalommal osztjuk meg veletek a „kimaradók” listáját. 2023-ban 106 első megjelenésű, hazai széppróza kötet szerepelt a listánkon. Olvastunk, értékeltünk, és mint minden évben, idén is vannak olyan könyvek, amik ugyan nem kerültek fel a rövidlistára, de bátran ajánljuk, hogy olvassátok.
Kezdjük a sort egyik személyes kedvencemmel, Szécsi Noémi-vel, aki 20 évvel a Finnugor vámpír után megírta a főhős, Voltamper Jerne regénybeli állatmeséit, a Rohadt állatok-at. A kötet 13 novellája jelenkori szatíra, állatmesékbe csomagolva, amely mai társadalmunknak tart görbe tükröt. Főhősei többnyire rágcsálók, a Biokert lakói, élükön a gátlástalan Hörcsöggel és tanácsadójával, Vakonddal.
Rendkívül jól szórakoztam ezeken a nagyon emberként viselkedő állatokon. Az volt a legjobb, hogy minden erőltetettség, direkt célzottság nélkül csak úgy ömlöttek a humormorzsák és humorbombák – írja @ppeva értékelésében.
@fulbea is hasonlóan vélekedett: A poénos utalások, fantázianevek nagyot dobtak a történeteken. Az állatok és az emberek személyiség- és karakterjegyeit olyan okosan és megfontoltan vegyítette a szerző, hogy hibát nem lehetett találni. Finom, karcos humor, és pontos jellemek.
Nem mindenkinél aratott sikert Szécsi Noémi humora, mondhatjuk azt is, hogy a zsűrinél elég vegyes fogadtatásban részesült a könyv. @Csabi bevallja, hogy Szécsi Noémi neve általában garancia a jó szórakozásra, ez a kötete pedig egy szatíra, így joggal remélhettem felhőtlen mulatságot, kibuggyanó nevetéseket. Hogy ebből semmi sem lett, elismerem, talán az én hibám. […] Amiért talán mosolyra sem bírtak fakasztani ezek a rövid írások, hogy a történetek leginkább csak rámutatnak Hörcsög egy-egy jellegzetes manírjára, blődségére, de nem bontják ki azt, nem helyezik kontextusba, nem sarkítják ki, csak ujjal rámutatnak, hogy nédd má’, ez milyen egy faragatlan. Ezt enélkül is tudtam eddig is, és ez inkább lehangol, mint kinevetésre ösztönöz. A szatíra itt nálam elbukik.
Mindig öröm frissen induló, fiatal szerzőket felfedezni, Gubis Éva első novelláskötetét, a Más halak-at pedig többen is lelkesen fogadták a zsűri tagjai közül.
Gubis Éva 18 elbeszélése több ember életébe enged bepillantást, mindenki más gondokkal küzd, az olvasónak ezek lehetnek kevésbé fontosok, de akik megélik az eseményeket azoknak mindegyik az életük része, egy nehezen megoldható helyzet. Sűrített szövegek, a legfontosabb dolgokat tartalmazzák, de sokkal több van bennük, veszteségek, bánatok, helyzetek, amelyekből nem lehet jól kijönni. Az anya emlékmiséjéről, az osztálytalálkozóról a temetőben, a szoptatós fotelről és a vakondos bögréről szóló történet maradt meg leginkább az emlékezetemben olvasás után. – írja értékelésében @olvasóbarát.
@gesztenye63 is hasonlóan vélekedik: Abszolút profi módon lehozott szituációs játékok. A Literán olvasom az egyik novella indító helyzetéről, hogy […] „olyan jó kép, hogy Raymond Carver is elégedett lehetett volna vele”. Még ha ez a megállapítás cseppet erős is lehet, a kötet írásai mindenképp figyelemre méltó, stabil színvonalú alkotások, első kötetként igen dicséretes.
A női szerzőknél maradva mindenképp említésre (és olvasásra) méltó Szendi Nóra harmadik regénye, a Van ilyen.. Szendi ebben a könyvben bravúrosan autentikus módon szólaltatja meg karaktereit, miközben a Van ilyen. nem más, mint szomorú látlelet a mai budapesti társadalom zárványairól – írja @Nikolett_Kapocsi. – Szereplői mindannyian lelkileg megnyomorított, végletekig frusztrált emberek, legyen szó akár művészi ambíciókra törekvő huszonéves lányról, lecsúszott, börtönviselt negyvenesről, vagy multikörnyezetben robotüzemmódban dolgozó fiatal értelmiségiről. Mindannyian valamilyen függőségbe menekültek a valóság reménytelensége elől. Szendi Nóra kiválóan ért ahhoz, hogy ezeket a lecsúszott és sérült embereket úgy hozza közel hozzánk, hogy inkább empátiát és érdeklődést váltsanak ki belőlünk, mint megvetést, vagy sajnálatot. A rendkívül jól kidolgozott karakterei igazi hús-vér emberek, valamennyi szereplőnek megvan a saját egyedi hangja, a hozzá illő sajátos szókészlete és nyelvhasználata. Már önmagában ezekért a szlengekért megéri elolvasni a könyvet, garantáltan találkozni fogunk olyan szavakkal, amelyeknek a létezéséről sem volt fogalmunk eddig.
A regény egyedi hangját több zsűritag is elismeri, bár voltak, akikben maradt némi hiányérzet a cselekményvezetéssel kapcsolatban. @Kuszma szerint: Ha a szó klasszikus értelmét nézem, nehezen tudom regénynek tekinteni. Nincs körülírható cselekmény – bár a hátsó borítóra oda van téve, hogy „a wannabe művész, a szorongó füves és az istenfélő bűnöző szerelmi háromszöge”, de ezt inkább csak az értelmező konstruálta magának, abból a logikából kiindulva, hogy ha már betűtészta-leves, akkor muszáj mondatokat is kiolvasni belőle. Ív sem igazán van, legalábbis kétséges, hogy ami a szereplőkkel történik, az dramaturgiai értelemben nevezhető-e ívnek, vagy csak egyfajta tötymörgés az életnek nevezett csüdig érő agyagos sárban. Inkább olyan az egész, mintha a társadalom eldugott szegleteibe valaki vadkamerákat helyezett volna el, mi pedig nézzük, ahogy ezek a furcsa ösztönlények vergődnek a maguk kis toxikus viselkedésmódjaik rendszerében. Nincs kommentár, nincs ítélkezés – ahogy Attenborough se nevezi morális hulladéknak a pingvinfiókákat elrabló halfarkast, úgy Szendi se nyilatkozik erkölcsi kérdésekben. Hanem rögzíti, hogy: van ilyen. Ez az egész pedig kizárólag azért működik, mert Szendinek valami elképesztően jó füle van az emberi hangokhoz. Hitelesen intonál legalább 5-6 fajta tökéletesen elütő beszéd- és gondolkodásmódot, olyan magától értetődően szörföl közöttük, mint ahogy más csatornát vált a plazmatévéjén.
Ha magyar sorozatgyilkosról írt „true crime” regényről hall az ember, nem feltétlenül a széppróza ugrik be elsőre. Pedig ilyen is született a tavalyi évben, méghozzá Nagy Gabriella tollából. Az Elviszlek Amerikába fókuszában a hírhedt cinkotai rém, Kiss Béla kegyetlen gyilkosságai állnak, miközben a regény ugyanilyen erővel mesél az áldozatokról és az áldozattá válás folyamatáról is.
A regény első fele maga a tömény, gyomorforgató rémballada, a gyilkosságok sötét krónikája, olyan, akár egy szédítő haláltánc, ahol a naiv, házassági hirdetésekkel csapdába csalt lányok szinte egymásnak adják a kilincset Kiss Béla otthonában. A szerzőt elsősorban nem az elkövető érdekli, hanem az áldozatok, az áldozattá válás pszichológiája. Remek a korrajz, a peremkerület életének ábrázolása, a templomba járó tisztes bádogos mesterrel, libbenő harangszoknyákkal és kakassal a kosárban, cukrászati remekművek édes illatával, az Amerikába vágyódással, hogy aztán a boldog békeidők idilli felszíne alól fokozatosan bontakozzon ki a társadalom álszentsége és közönye, kíméletlensége az árvaságra vagy nyomorba, cseléd sorsra jutott lányokkal szemben, hiszen csak kevesek voltak közülük azok, akiket rózsaszín szerelmi ábrándok vezéreltek.A második rész aztán éles váltással egy elmeklinikára vezet, ahol az egyik rezidens orvosban a szex- és morfiumfüggő Csáth Gézára ismerhetünk, aki egy másik típusú ragadozóként tevékenykedik a nőbetegek között. […] A harmadik részben már eltelt a kezdetek óta huszonöt év és lássunk csodát, a háborúból visszatért örökifjú Kiss Béla még mindig vonzó a nők számára, és fojtózsinórja is maradt még elég – írja értékelésében @szadrienn.
A regény három fejezete nem kapcsolódik szervesen egymáshoz, több zsűritag is kiemelte ezt az egyenetlenséget.
@abcug azt írja, hogy […] a regény középső fejezete annyira erős, hogy az új próza legjobb lapjaira kívánkoznék! Egyébként is 272 oldalnyi virtuóz próza parádézik ebben a regényben, bár a remek, nagyon kimunkált mondatok mellett is ott van az az érzésem, hogy az első és a harmadik rész nem tud felnőni a másodikhoz. Miért is nem? Az első fejezet valahogy összefolyó lett nekem, noha javarészt nem egyenes beszédben idéződtek a szereplői szólamok, a kvázi-elbeszélők elbeszélései, mégis zavart, hogy a nyelvük összefolyik, nincs nagyon különbség közöttük. A harmadik részt meg egyszerűen kevésnek éreztem ebben a látványosan szintet lépő szerkezetben – az inkább visszalépésnek tűnt, és valahogy olyan kitalálatlanságba futott nekem a zárlat így. De ez nem kisebbít semmit azon, hogy a második fejezet egyszerűen bravúros!
@Csabi szerint viszont pont a harmadik rész emelkedik ki a regényből, […] (főleg, hogy itt már a narráció is jóval kevesebb hullámot vet), ez már egy teljes fikció, Kiss újra előkerül (1937-ben járunk), és akcióba lép. Mária, a főszereplőnk egy vénlány, szerelmi csalódásból kikászálódóban akad rá Bélánk házassági hirdetésére. Ebben a részben teljes valójában kibomlik egy áldozattá válás története, lépésről lépésre követhetjük Mária lelki vívódását (bár van az a rész, amikor teljesen összezuhan, na az jócskán túl van írva), kétségbeesett próbálkozását egy jobb életre. És elég élethűre sikerült ez a pszeudo-Béla is, a behízelgő álarc mögül kivillanó farkas elhiteti velünk, hogy ez az ember tényleg képes volt megölni 24 nőt anélkül, hogy a lelkifurdalás még csak megérintette volna. Ha az első két rész is hasonlóan jól sikerül, vagy legalább a második jobban illeszkedik az egészbe, és nem kelti a befejezetlenség érzetét, akkor ez egy kiváló könyv lett volna.
Maradjunk még egy kicsit a magyar bűntényeknél, a legelső fegyveres bankrablás történetét is megírták 2023-ban, ami épp egy ujpesti (sic!) bankfiókban esett meg, ezt pedig ki is írhatta volna meg, ha nem a büszke lokálpatrióta, Jolsvai András. Az alig 200 oldalas könyv, a Két őszi nap Ujpesten bámulatosan egyensúlyoz a szép- és a szórakoztató irodalom határán. Én nagyon szerettem a szereplők kavalkádját, és azt, ahogy az egészet körbelengte egy finom humor, kedélyes nosztalgia, miközben érződött a sorok között az a rengeteg történeti tudás, amivel Jolsvai a regényt megírta.
Felmerül itt a kérdés, hogy most akkor krimi-, vagy legalább bűnregény-e az, amit a nyájas olvasó a kezei között tart? – vélekedik @gesztenye63. – Úgy gondolom, hogy ez a kérdésfelvetés leginkább arra alkalmas, hogy újólag előkerüljön az a bizonyos általam egyre inkább erőltetettnek, szinte kényszeresnek ható szembeállítás, amely a különböző zsánerek alá íródott (mégoly igényes!) lektűr műveket, mintha de facto elzárná attól a bizonyos magasirodalmi kánontól, amely egyszerűbben csupán a szépirodalomként kategorizáltatik be a mai napig. […] A regény egy rendkívüli tárgyi tudással bíró, megsüvegelendő lokálpatrióta irodalmár-újságíró feszes szerkezetű, könnyed, mégis mély tartalmakat (is) hordozó tisztelgése egy korszak emberei előtt, a város előtt, közös múltunk értékei előtt. Hiszen az a nép, amely a (respektálandó!) múltját nem becsüli, annak igen kétes a jövőbe vetett hite. Jolsvai, amúgy mindent tud az írásról és nem fél használni ezt a tudást, természetesen ajánlott szépirodalom.
@cseri így vélekedik a kötetről: Azt hiszem, Jolsvainak kifejezetten erőssége ezeket a nosztalgikus történeteket megírni. És persze sehol nincs kolbászból a kerítés, na de a boldog békeidők, mégiscsak. Hat évvel az első világháború előtt, mit sem tudtak arról, hogy mi jön még és hova jutunk, és még egy bankrablás is ennyire kedélyesen tudott lezajlani. Nem váltja meg a világot, csak olyan kellemes olvasni.
Voltak azonban olyan zsűritagok is, akiket kevésbé nyűgözött le az első, „kedélyes” bankrablás története.
Hogy hajózási metaforával éljek: ha az irodalom egy végtelen vízfelület, akkor Nádas Péter atomtengeralattjáró, Nabokov elegáns vonalvezetésű szkúner, Bukowski vízibicikli részeg turistákkal, Jolsvai pedig rövidjáratú sétahajó. Sőt – ladik egy csónakázó tavon. Amivel nem akarom megsérteni, mert sétahajókra igenis szükség van, ahogy ladikokra is – hülyén is nézne ki azon a csónakázó tavon egy anyahajó. Jolsvai az a megbízható kismester, akinek a különböző történelmi környezetbe ágyazott igényes, de egyrétegű regények lettek a védjegyei – ha vele tartunk, nemhogy nem keveredünk viharba, de még a hajunk se lesz vizes. […] A regény egyfajta panoptikuma a korszak polgárainak – csupa kellemesen felületes karakter, akiktől nem kell sokat várni, de alapvetően szórakoztatóan csetlenek-botlanak. Másfelől meg ez az egész egyfajta városnéző séta az 1908-as év „már-nem-vidék-de-még-nem-is-budapest” Újpestjén (bocsánat: „Ujpestjén”), épp annyi krimielemmel dúsítva, hogy ne legyen korhatáros. A magam részéről mondjuk elviseltem volna, ha Jolsvai mélyebbre megy, mert jobb szeretek beköltözni a fiktív világokba, mint idegenvezetővel általmenni rajtuk – de alkalmanként felszabadító ilyen mentás limókat fogyasztani – írja @Kuszma.
Végezetül egy novelláskötetet ajánlok a figyelmetekbe, amelyet a József Attila-díjas költő, író, műfordító, Kontra Ferenc jegyez, címe: A Fiú. Az erősen önéletrajzi ihletettségű novellák átívelnek az egész 20. századon.
Elszánt történetek fiúkról, akik mindig hittek abban, hogy a becsületesség és az egyenesség hosszú távon mindig kifizetődőbb – írja @Nikolett_Kapocsi.
Becsapós a kötet indulása, hiszen ahogy @giggs85 is rámutat (a)z új mű ugyanis úgy indul, mintha egy regény volna, az első fejezetben megismert (valamikor a 20. század elején a rejtélyes hátterű árva gyereket egy értetlen és a terhet vállalni nem akaró tanító gondjaira akarja bízni a kis település közössége) és nevet soha nem kapó fiút a másodikban örökbe fogadják, majd a harmadikban ebből következően tovább alakul a sorsa. Mikor már azt hinnénk, hogy Kontra műve egy hagyományos nevelődési regény lesz, ugrunk egyet az időben, egészen pontosan a hatvanas évek végére, amikor ismét csak egy roppant hasonló mentalitású fiú lesz az elbeszélőnk, ám érthető módon már nem az, aki a könyv elején. Az olvasó pedig ez után egyre inkább szeretné megtalálni a fogódzókat (főleg annak fényében, hogy ez az időbeli ugrás még többször megtörténik), és rájönni arra, hogy mi lesz a közös ezekben az egyébként roppant sokféle és sokfelé induló történetekben. A szerző ugyanis sokszor vált stílust és hangulatot, például a század eleji ridegséget előbb felváltja a hatvanas évek enyhébb hangulata, de jönnek itt szürkébb történetek a kommunizmus idejéből, majd háborús történések, aztán olyanok is, amelyek már ismét a boldog békeidőkben játszódnak.
A kötet egészéről @szadrienn így vélekedik: Erős színek, határozott ecsetvonások jellemzik Kontra Ferenc elszánt fiúkról írt történeteit. […] Rengeteg szín, merész alapszín fér ebbe a kompozícióba, az összhatás mégis egységes, összekapcsolja a délvidéki táj és a személyes érintettség, a gondosan átszűrt, letisztult élettapasztalat.
Bízom benne, hogy a fenti könyvekkel sikerült kedvet csinálnom ahhoz, hogy kortárs magyar szépprózát olvassatok, akár a kimaradók közül is. Érdemes továbbá a @Csabi által összeállított hosszúlistát is átböngészni, garantáltan találtok köztük rejtett kincseket! LINK
Karcgazda: @tammancs1
Comments