Itt az idő, hogy tizedik alkalommal is kihirdessük a Merítés-díj széppróza kategóriájának legjobb tíz könyvét. Azt hiszem, elég változatosra sikerült ez a lista, igaz, hogy a Magvető most is élen jár a maga öt jelölésével, de van két Kalligram kötet, és egy-egy könyvvel képviseli magát a Jelenkor, a Prae, és egy újonc is, a Kortárs kiadó. A listán két korábbi győztest is megtaláltok, de van három író, akinek először került a könyve a legjobbak közé. A legfiatalabb szerző 39, a legidősebb 94 éves.
Az egyik újonc a még fiatal szerzőnek számító Bognár Péter a Minél kevesebb karácsonyt című regényével, ami egy sorozat második része. Bognár, aki korábban költőként szerzett nevet magának, elég gyorsan népszerűségre tett szert ezekkel a könnyedebb hangvételű regényekkel. Egy kisváros, egy buzgó polgárőr, és pár rejtélyes eset. Ráadásul megjelenik a könyvben a szerző alteregója, aki a kisvárosi miliő mellett az országos politikát is behozza a szövegbe, persze leginkább azért, hogy kigúnyolja azt.
@abcug egészen fellelkesedett a könyvtől: Bognár Péter Krasznahorkai, EP és Parti Nagy nyomdokain halad, de nagyon-nagyon jól! Ez egy eleven, lüktető, idióta, tébolyult, rendkívül szórakoztató, nyelvét illetően is fantáziadús regény. Ráadásul elég pontos látlelet a máról.
@Kuszma sem fogta vissza magát: Bognár második regénye újabb ravasz fúziós krimi Oktávval, az ókorrajongó polgárőrrel, aki ismét mindenféle zűrzavaros ügybe keveredik. Hősünk és elbeszélőnk ezúttal is kellően groteszk figura, aki egyszerre irritatív és szerethető – ám ezúttal helyenként kifejezetten Frank Drebinre hajaz. Ő áll neki felgöngyölíteni egy újabb rémes rejtélyt, ám az olvasó egyre nehezebben tudja eldönteni, hogy megfejteni vagy elkenni akarja-e a kérdéseket.
A második író is újonc a listán, a verseiről szintén ismert, de prózában is gyakran lírikus Győrffy Ákos a A csend körei című… hogy mi is ez?, inkább idézem a fülszöveget: „[…] új kisprózakötete harminc írás láncolata; esszé-, útinapló- vagy emlékezésszerű, rövidebb-hosszabb feljegyzésekből összeálló történet.” Aki ebből még nem tud képet alkotni a könyvről, annak @eme bővebben kifejti: A halál árnyékában élők időnkívüli állapota, az áldottak és elátkozottak állandó derűje és mély, eredendő bölcsessége, egy mintegy titkos üzenetet hordozó szarvastehén ballagása, a balatoni vagy szőlőhegyi csend, a Pannonhalmi Apátságban tapasztalt fokozhatatlan magány, a kapusként védő félig lebénult nagymama emléke, Adorján, az igazi költő, a reszkető Magyar Vizsla – időben és térben egymástól látszólag távol álló, de egymással valahol mélyen összefüggő terek, alakok és történések állnak össze egységes egésszé a narrátorban, kiegészülve a mészölyi és kafkai mondatok tőkesúlyával. Úgy tűnik, Győrffy az olvasójából is kihozza a lírikust.
@tammancs1 is új kedvencet avatott: Nagyon szeretném úgy látni a világot, ahogy Győrffy Ákos látja, de ez minden bizonnyal alkati kérdés is. Bennem talán kevésbé van meg az a kontemplatív hajlam, ami ehhez szükséges. De csodálatos, hogy van valaki, aki ennyire érzékenyen, ennyire pontosan, ennyire mélyen látja és elmondja azt, mi van egy húszmillió éves domboldalon, mi van egy üvegnek csapódott harkály utolsó kiáltásában, mi van egy alkoholista vízvezetékszerelő szíve legmélyén, vagy Mészöly Miklós prózájában. Nem tudom összefoglalni miről szól ez a könyv, mert látszólag nem szól semmiről, miközben minden benne van.
Jászberényi Sándor visszatért ahhoz, amiben mindig is a legjobb volt, újra belebújt Maros Dániel bőrébe, aki ezúttal az ukrán frontot járja be a Mindenki másképp gyászol novelláiban. Normális ember, aki önként jár a halál nyomában? @VeronikaNy szerint kérdéses: Régebben nem szerettem Jászberényit, mert azt gondoltam, kettyós kicsit, amiért ilyen hűvös távolságtartással ír ezekről a szörnyűségekről. Most sem gondolom, hogy normális lenne, de hát egy normális ember nem megy a frontra fotózni, nem lenne saját élménye ilyen könyvekhez, vagyis megtanultam tisztelni és elismerni az elmebaját, mert értéket teremt.
De miért is olvassunk ezekről a szörnyűségekről, amikkel amúgy is találkozunk nap mint nap a médiában? @szadrienn-nek van erre is válasza: Amit a kötet erősségének tartok, az az, hogy minden egyéni életútnak megmutatja a méltóságát és fontosságát akkor is, ha ez a háború tömegsírokon keresztül gázol előre, és az áldozatok személyét látszólag összemossa a közös sors, a halál vagy az őrület, mint a várható, ismétlődő végkifejlet. Mégis hihetetlen feszültség van az összes háborús történetben, óriási a tétje, hogy éppen mi történik, vagy a múltban mi történt az adott szereplővel, és ez az érzelmi bevonódás szinte letehetetlenné teszi a kötetet.
Egy másfajta pokol az, amit Kácsor Zsolt jár meg Pokoljárás Bipoláriában című új regényében. Ez itt a személyes pokol, amiben a két küzdő fél egy és ugyanaz. Kácsorról régóta tudni, hogy mentális betegséggel küzd, az olvasó csak csodálkozik, hogy ezzel a teherrel mégis milyen műveket ad ki a kezéből. Bár lehet, hogy ez önterápia is a részéről.
@fulbea maga sem tudta, sírjon vagy nevessen az olvasottakon: Azt hiszem az elég jó könyvnek számít nálam, ha az utolsó 10 oldalon (is) hangosan röhögök, majd lapozok kettőt és bőgök a sorokat olvasva. A fokozatos feszültséget végig éreztem olvasás közben, és az utolsó fejezet tökéletes befejezése segített, hogy a téma nehézsége ellenére a hangulatom ne legyen szomorkás. […] felbecsülhetetlen értéket tesz írásához Kácsor azzal, hogy a saját tapasztalatát és kendőzetlen őszinteségét az olvasó elé kiteríti. Megírta a legbensőbbjét, idegenek kezébe került, az olvasók kezébe, de úgy tűnik ez kicsit könnyebb út volt, mint időpontot kérni egy pszichológushoz, mert ha lehet hinni az írónak, a pszichoterápiára nem sikerült eljutnia.
@gesztenye63 azon morfondírozott, mi tehet hitelessé és olvashatóvá egy külső szemlélő számára egy ennyire személyes és fájó témát: […] úgy gondolom, hogy ezen a pályán az egyetlen fokmérő csak és kizárólag a hitelesség lehet. Kizárt tehát a nyavalygás, az önfényezés, a mesterkélt mentális kárpittisztítás, a marketingcélú lelki politúr, a családi minták kényszeres előrángatása, s minden olyan technika, amely a best selling, tehát „a legjobb eladás” irányába mozdítja az írásművet és csapja be (gyakran nagy sikerrel) az olvasót. Vagyis a receptúra nemes húsa a hitelesség, legízletesebb fűszerszáma pedig a személyesség kell legyen. Amennyiben ez a két alapanyag adott, úgy már „csak” arra kell figyelni a szerzőnek, hogy az ízek összeálljanak, a főzet nehogy túlkészüljön, avagy egyes összetevők nehogy nyersek maradjanak, az elkészült egész végül is könnyű lélekkel (vagy legalább tiszta lelkiismerettel!) kerülhessen az olvasó asztalára.
Milbacher Róbert visszatért kedvenc terepére, a XIX. századba Keserű víz című regényében. Apai nagyanyjának állít emléket ebben a családregényben, aki egy ma már nem létező szlavóniai faluból származott. Családregény és korrajz némi kikacsintással a jelen állapotokra.
@giggs85 megpróbálta összefoglalni a regény sokrétűségét: A Keserű víz azonban leginkább egy fúziós alkotás, mely magába foglal személyes emlékeket, anekdotákat, történelmi kutatások eredményeit, na meg a szépíró fantáziáját is, hogy ezáltal keltse életre nem csak a szerző sanyarú sorsú nagyanyjának alakját, de annak a szlavóniai Szlánavodának megalapításának történetét is, ahonnan az egész Milbacher család származik. […] Milbacher Róbert tökéletes időszakot választott eddigi legszemélyesebb műve hátteréül, ugyanis az általa elmesélt bő száz év története alkalmat ad arra, hogy értekezzen többek között az 1848-as jobbágyfelszabadítás visszásságairól, az eredendően szláv területek politikai célból való elmagyarosításáról, a II. világháború eseményeit követően kényszerűen az anyaországba visszatelepült magyarok sorsáról, illetve saját felmenőinek hétköznapi, ám éppen ettől olyan fájdalmas-szép életéről.
És persze egy régebbi korban játszódó történetnél az sem mindegy, milyen nyelven szólal meg, ahogy @Kalmár_Melinda írja: Minek kertelnék? Ez a könyv teljesen elbűvölt. Régen élveztem ennyire az olvasás minden percét. A jellegzetes egyéni stílussal, a nyelvi bravúrral, az összetéveszthetetlen mondatszövéssel könnyű rám hatni, még akkor is, ha mindez gyakran azt eredményezi, hogy keményen meg kell küzdenem a szöveggel. Márpedig Milbacher Róbert komoly, egyben szépséges játékot űz nyelvünkkel. Annyi hangon szólal meg ebben a történetben, hogy az külön stílustanulmányt érdemelne. Az orvosi zárójelentések életidegensége, a protestáns emlékiratok veretessége, a paraszti nyelv „képes beszéde” (máskor meg egyszerűsége), a szavakat kereső író megfogalmazási nehézségei – mind megjelennek a regény lapjain.
Amit Sándor Iván elkezdett az Amit a szél susogban, és folytatott a Szakadékjátszmában, azt most virtuális trilógiává kerekítette Tiltott terület című regényében. Nem a szereplők vagy a történet teszik trilógiává ezeket a regényeket, hanem az a szellemiség, amiért, úgy tűnik, egy 94 éves ember áll ki a legszenvedélyesebben és legkitartóbban ebben az országban. Ő már elég idős ahhoz, hogy személyes tapasztalatból lássa, amikor a történelem éppen megismétli önmagát.
@Nikolett_Kapocsi is az írónak erre az élő lelkiismeret szerepére hívja fel a figyelmet: Egy nagyon tudatosan átgondolt, aprólékos munkával felépített regénnyel van dolgunk, amelytől kár lenne bármiféle instant megoldást, vagy konkrét választ várni az amúgy is megválaszolhatatlan kérdéseinkre. Miben élünk? Milyen jövő elé nézhetünk? Főként annak tudatában, hogy miféle borzalmakra is képes az ember. Nem csoda, hogy a regény szereplői sem vállalkoznak erre a lehetetlen küldetésre, inkább kérdés kérdést követ, ezáltal az olvasót is arra biztatva, hogy velük együtt gondolkodjon. A gondolkodás szabadsága a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetben is reményt adhat.
A regény kapcsán @Kuszma az író történlem felfogására világít rá: […] a történelem: ködös táj, amiben vakon botladozunk. Kitapogatjuk egyes részleteit, és ezekből próbáljuk összerakni, mit is látnánk ugyanitt egy verőfényes napon. Inkább az intuíciók, mint a dokumentumok vezetnek, pláne mert a dokumentumokat rejtegetik előlünk azok, akik úgy vélik, monopóliumuk van a történelemre, és joguk van megmondani, mi is a múlt. Ők bezzeg világosan látnak, nekik nincsenek kétségeik, számukra a múlt legkevésbé sem köd borította lapály, hanem skanzen, ahol az ajándékboltokban nett népviseletbe öltözött leányok tüsténtkednek. De nincs igazuk. Nem is lehet igazuk, ha egyszer nem keresik az igazságot, hanem kitalálják maguknak. Igaza annak van, aki keres. Még akkor is, ha látszólag nem talál semmit.
Szilasi László eddigi legszemélyesebb könyvével jelentkezett, ahogy a címe is mutatja: Saját élet. Az tényleg mindenkinek van, és ha író az ember, akkor senki nem vetheti a szemére, ha meg is írja azt. Talán ezt a könyvet ítélték meg legellentmondásosabban a zsűri tagjai.
Ahogy @abcug írja: […] könyvként sokkal jobb lett volna, ha vagy az első, vagy a második rész mellett dönt a szerző, nem írja meg ugyanazt kétszer, kétféle formában. Most kicsit olyan, mintha jegyzetanyagokkal együtt tette volna közzé a főszöveget – olvasói ízlés dönt (erről is, mint mindenről), hogy melyik részt tekinti főszövegnek. Én inkább az elsőt. Nem csak azért, mert itt még minden újszerű, míg a másodikban sok az ismétlés, de a szerkesztésmódja is több izgalmat tartogat, mivel a második rész egyszerűen kevésbé érdekes alakok felé fut ki. Persze itt nem az olvasó az első, hanem az elbeszélő szempontjai, aki nyilván másként súlyoz.
@gesztenye63 viszont teljesen a szöveg hatása alá került: Valamiért (amit meg nem magyarázhatok) nagyon fog ez engem, pedig csak néhány apróság (talán leginkább a korunk), ami kicsit összébb enyvezhetne bennünket, hogy én is így érezzek, hogy én is így lássak, hogy én is így emlékezhessek. Merthogy azon túl aztán minden más, semmi nincs, ami egyezhetne, még csak közel se enged a múlt. Ámde mégis… Merthogy már az evangéliumban is megmondatott, Szilasi pedig itt a könyvben is meghivatkozza, hogy (n)incsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki az életét adja az ő felebarátjáért. S ha egy (író)ember nekem adja az életét (ami itt valahogy nem is igazán önéletírás, de nem is autofikció, inkább sok pici, apró emlékezés, tehát igaz, tehát hiteles!), akkor az talán szeret engem és akkor én miért ne kereshetném a kapcsolódási pontokat vele. Miért is ne keressem az embert a sorok között? A szerzőt, aki nem is igen bújik a lapok mögé, hanem mintha felkínálná, hogy tessék, keresd, hogy miben is érintkezhetünk, miben lehetünk mi egyek?
Tompa Andrea a listán az egyik korábbi nyertes. Nem véletlen, azon íróink közé tartozik, akik képesek kézben tartani a nagyformátumú szövegeket, magabiztosan visznek végig egy történetet többszáz oldalon keresztül. Ilyen regény a Sokszor nem halunk meg is.
@n is a Tompa szövegnek ezt a komplexitását hangsúlyozza: Nálam úgy indult az egész, hogy teljesen elvarázsolt Tompa Andrea érzékenysége, szemérmessége, ahogy a családhoz, a szereplőkhöz közelít. Ahogy rám bízta, kit, hogyan látok, hogyan engedek magamhoz , vagy tartok távolságot az események során. Összetett regényt tartunk a kezünkben, elsősorban azért, mert egyszerre ismerünk meg egy családot, egy gyermek sorsát, egy adott történelmi időszakot. Ezeket pedig mind egyfajta titokzatosság és enyhén áttetsző lepel fed. Lassan, apró léptekkel közelíthetjük meg, finom mozdulattal emelhetjük fel és akkor egyszerre fogunk indulni és megérkezni.
@cseri a történelem és az emberi sors összefonódásának ábrázolását emeli ki: Nagyon tetszett, hogy bár ezek Románia sötét évtizedei voltak a 40-es évektől a 90-esekig, mintha még a látszatát is elkerülné az írónő, hogy éppen ezt hangsúlyozza. Persze ez ettől még igaz, itt is itt van a háttérben, megemlítődnek éhezések, szekusok, van reménytelen helyzet előli disszidálás, az pedig természetes, hogy a bemutató előtt a darabokat cenzúrázzák, de itt nem ez a lényeg, és nincs efölötti kesergés. Itt ez volt az élet, és most van egy példa arra, hogyan lehetett végigcsinálni.
A harmadik újonc a listán Ughy Szabina, aki egyben a legfiatalabb is a mezőnyben. Az átlátszó nő című kötete „16 novella olyan nőkről, akiknek elegük lett a láthatatlanságukból” á’la @Nikolett_Kapocsi.
De akkor már folytassuk vele: A tizenéves lány, a párkeresésben megfáradt harmincas nő, a kisgyermekes anya, a sikeres üzletasszony és a súlyos beteg idős nő mindannyian azzal küzdenek, hogy nemcsak a társadalom számára láthatatlanok, de a közvetlen környezetük, családjuk, munkatársaik, barátaik sem veszik észre őket. […] Élvezettel olvastam ezeket a finom humorral átszőtt lélektanilag pontos novellákat, melyek szereplői mind olyan hús-vér emberek, akikkel bárhol, bármikor összefuthatnánk mi is.
Milyen a jó novelláskötet? Persze sokféle lehet, de jó, ha az írásokat fel lehet fűzni egy fonalra, másrészt viszont elég sokrétű, hogy ez ne váljon unalmassá. Ezt hangsúlyozza @tammancs1 is: Nagyon szerettem, hogy az a női téma, amit a címadó novella feldob, a láthatóság/láthatatlanság kérdésköre, az önazonosság meg nem élése mennyire sokféle oldalról lett körbejárva, és mennyire jó benne az a finom humor, ami több novellában is megcsillan. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy na itt most megint ugyanazt magyarázza az író csak pepitába’, és (bár nem szeretek róla olvasni) „tetszett”, ahogy a betegség, gyász témája is bekerült. Egyszóval jó kis novelláskötet volt ez, várom a következőt!
Végezetül egy újabb korábbi Merítés-díj nyertes, Vida Gábor a listán Senkiháza című regényével. Ez nem önéletrajzi ihletésű regény, mint az Egy dadogás története, hanem történelmi fikció 1936–46-ból, Erdélyből, ami egy kitalált városkában, Namajdon játszódik, meglehetősen eklektikus szereplőgárdát felsorakoztatva. Vida ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, az ő látásmódja mindig különleges, felnyitja az olvasó szemét is.
Vida mindig a humánum pártján áll, ez felülír minden egyéb társadalmi konstrukciót, erre mutat rá @szadrienn is: Az elmosódott, kontúrtalan háttérben, a népirtás és világégés közepén mégis összetart a zsidó téglabáró, a román jegyző, a német fotográfus, a főszereplőt otthon várja a magyar feleség, Bukarestben pedig az örmény kedves. A történelmi tabló fájdalmas és reménytelen, Vida Gábor mégis világot teremt, élhető világot épít Namajddal és lakóival, és ez a világépítés a regény legizgalmasabb rétege, a túlélés záloga.
És bár a regény történelmi, de a történet mégis mai, mert az emberi természet nem változik, és az égi bíróság folyton csak kacag rajtunk, nézd, ezek már megint nem tanultak semmit, ahogy erre @n is céloz: A világ történelme, az ország, a nemzet, a nemzetiség történelme mindenkivel történik, ha akarjuk, ha nem. Kiszállni, a sodródást elkerülni nem nagyon lehet. Akarni valamit lehet, véghezvinni már nem annyira. De, valahova tartozni kell, valakikkel együtt kell élni, az ehhez való hozzáállásunk nem problémamentes ma sem. […] Egy rendkívül jól felépített regényt tartunk a kezünkben. Érezni mögötte a rengeteg munkát, kutatást, a jó értelmű közlésszándékot, a humort, az abszurd helyzeteket, az élet, az életünk komikumát. Komoly könyv, néhol már tragikus és komikus is egyben. Ez volt, van.
Még egyszer tehát a 2023-as legjobb tíz, betűrendben:
Bognár Péter: Minél kevesebb karácsonyt
Győrffy Ákos: A csend körei
Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol
Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában
Milbacher Róbert: Keserű víz
Sándor Iván: Tiltott terület
Szilasi László: Saját élet
Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg
Ughy Szabina: Az átlátszó nő
Vida Gábor: Senkiháza
Természetesen idén is lesz közönségdíj, ti is szavazhattok az általatok legjobbnak tartott könyvre.
Szavazni ezen a linken tudtok, méghozzá augusztus 25-ig, addig még bőven van időtök olvasni. Persze nem csak a legjobb tízet, válogassatok a teljes termésből, erre segítségetekre lehet ez a lista.
Ha szeretnétek olvasásaitokért kitüntetést is kapni, a figyelmetekbe ajánlom még @olvasóbarát kihívását.
A zsűri tagjai voltak ebben a szezonban: @abcug, @Csabi, @cseri, @eme, @fióka, @fulbea, @giggs85, @gesztenye63, @Kuszma, @Kalmár_Melinda, @montika, @n, @Nikolett_Kapocsi, @olvasóbarát, @ppeva, @szadrienn, @tammancs1, @VeronikaNy.
Hogy ki lesz a győztes, az augusztus 29-én derül ki.
Remélem sikerült felkeltenünk minél többetek figyelmét a kortárs magyar irodalom iránt.Jó olvasást, és szavazzatok!
Karcgazda: @Csabi
Kommentare